Ebben a filmben nincsenek kitüntetett főhősök, nem merülünk el egy-egy nehéz emberi sors bugyrában, nem kell a családi konfliktusok csataterein szemlélődnünk, lelki válságok, személyiségzavarok okaiban turkálnunk. Vannak azonban segítők, akik nem is annyira régen még a gyógyulni vágyók közé tartoztak, és vannak a néhány napja, hónapja tiszták.
Az utóbbi években a dokumentumfilmesek figyelme gyakran irányult drogosokra, hogy csak a legfontosabbakat említsük: Szalay Péter Drogzarándok (2004) címmel készített filmet, amelyben egy éven át követte a gyógyulás felé „bukdácsoló” fiatalokat, Domokos János a Leo Amici Alapítvány komlói rehabilitációs intézetébe vezette el a nézőket (Kint és bent, 2005). A gyógyulás hálás téma, a drogbetegség megmutatása viszont „látványos”, ám rendkívüli, szinte megoldhatatlan feladat: filmre vinni anyagozó fiatalokat mindig afféle kötéltánc. A közelségnek ez esetben valóban ára van, amit csak a tehetséggel lehet megfizetni: így sikerült Surányi Juditnak elkészíteni egy politoxikomán párról az egyik legszebb szerelmesfilmet, amit valaha is láttam (Tiszta románc, 2002), s így vallott csúfos kudarcot Pesty László pár évvel később ugyanilyen kísérlettel (Budapest, végállomás, 2004).
Pálos György, képes volt pontosan felmérni a témában rejlő buktatókat, talán furcsán hangzik, de a korlátok felismerésével újra bizonyította, mennyire birtokában van a mesterségének. Középutas megoldást választott ugyanis: egy intézményt és az ott alkalmazott módszereket mutatta be a résztvevőkön keresztül. A filmben nincsenek kitüntetett főhősök, nem merülünk el egy-egy nehéz emberi sors bugyrában, nem kell a családi konfliktusok csataterein szemlélődnünk, lelki válságok, személyiségzavarok okaiban turkálnunk. Vannak azonban segítők, akik nem is annyira régen még a gyógyulni vágyók közé tartoztak, és vannak a néhány napja, hónapja tiszták (a film egyik ritka, ám annál drámaibb pillanatában tudatosul bennünk, mekkora jelentősége van az anyag nélkül eltöltött időnek). A szociálpszichológia szerint is a „bölcsek és a sorstársak” (Erwing Goffmann) képesek a segítésre, együttérzésre: egy filmforgatásnak elengedhetetlen feltétele, hogy a film készítői is valamelyik csoportba tartozzanak. Pálos valóban a terápiára összpontosít, a közösségi események során a csoportot alkotók társas viszonyai kerülnek reflektorfénybe, s azokon keresztül tárulnak fel bizonyos személyiségjegyek. A másik fontos kérdéskör, amit az alkotók feszegetnek, az a lelki bajoknál mindig felmerülő határprobléma: a „normális” és a „kóros” között.
A szenvedélybetegekkel szembeni türelmetlenség, a nem-elfogadás, (amely gyakran hozzájárul állapotuk súlyosbodásához) épp azoknak a felismeréseknek a hiányából következik, amelyeket a saját szokásaink, függőségeink és azok kezelésére alkalmazott (s valljuk be, nem mindig sikeres) módszereink behelyettesítéséből nyerhetünk. Pálos különös, kissé egyenetlen szerkesztésmódja a film kb. egyharmadáig megnehezíti a befogadó dolgát, majd’ annyira, mintha egy puzzle szerteszét heverő darabjait néznénk, a kirakásra váró teljes kép ismerete nélkül. Egészen egyszerűen támpont nélkül hagyja a befogadót, nem tudjuk, mire is figyeljünk igazán. Aztán ha nehézségeken túljutunk, elég a rendkívül pontos operatőri munkára, s magunkra hagyatkoznunk. Önismereti játék is ez: ki, mit hámoz ki a történetekből, ki mire figyel fel, s mit hasznosít a múltban és a jelenben a szenvedélyeikkel küzdő szereplők bölcs tapasztalataiból.
A verbális és képi információk jól kiegészítik egymást, de a zsurnalizmushoz szokott, jól vezetett nézőnek itt magának is dolgozni kell: Pálos terapeutának (is) bevált, én megtartom.
