Volt egy hőskora a filmgyártásnak, amikor a filmekben kifogásokat kerestek, hogy pironkodva meg-megmutathassák egy-egy támogató egy-egy termékét. Sas Tamás és csapata továbblépett ezen az ódivatú magatartáson, és a reklámozáshoz csináltak egy jó kis ürügyet: egy filmet.
A Kilenc és fél randi a szokásos „majdnem megbűnhődik a hímsoviniszta, de aztán megjavulva rátalál az igaz szerelemre” mellett leginkább a spré-, ital- és egyéb márkákról szól. S a termékek árnyékában hűsölve az ügyes alkotók huncutul tuszkoltak be némi filmet is a reklámok közé, s e filmnek még dramaturgiája van.
Persze, ezt a dramaturgiát is láttuk már jópárszor, például a rendező előző filmjében, a F. S. O. S. Szerelemben is, és a következő filmjében is biztosan látni fogjuk, aminek a címe szintén a „szerelem”, „nők”, „randi”, „pasi” szavak egyikének vagy többének aleatorikus újrahasználásából fog felépülni. És a cselekménye is, valószínűleg.
A filmet majdnem egy éve mutatták be Magyarországon. Akkor nem írtunk róla. Most versenyben van a Szemlén, s ez egy jó ürügy arra, hogy írjak róla, mert ezt a filmet szapulni lehet és kell. Azért kell, mert – horribile dictu – még csak nem is aludtam bele, képes voltam végignézni, ó kárhozat.
A történet szerint Dávid, a sikeres író (most itt álljunk meg, faljuk be elmélázva a pennánkat és gondolkodjunk el: egy így kinéző és ekkora IQ-jú karakter, amit ezek felépítettek, tényleg (siker)író lehet Magyarországon? Vagy netán vannak is ilyenek? Ilyenkor szusszanok egy nagyot és boldogan gondolok vissza ronda, impotens, de legalább a lét problémáin elgondolkodni képes és hajlandó erdélyi irodalmárjainkra!) alkotói blokkban szenved, és ultimátumot kap a kiadójától, hogy hadd valósítson már meg egy újabb könyvet pár nap alatt, aminek tulajdonképpen titkos riportere kellene lennie és amelynek ürügyével ártatlan budapesti (írhattam volna Magyarországot, de ez a film annyira pofátlanul fővároscentrikus és nyugatmajmoló, mintha a Szemlén két teremmel arrébb vetített, cigányokról, földművesekről, kisvárosiakról szóló dokumentumfilmek egy teljesen másik országban készültek volna) nőket kell randira hívnia, s ezek tapasztalatából egy könyvet előállítania tapasztalt, 3 éve nem látott ex-nője mint szerkesztő segítségével. Ugye, hogy kitalálták, mi fog történni?
Ez a film rosszabb, mint egy telenovella. A telenovellában legalább spanyolul beszélnek, vagy angolul, ha éppen Dallas a címe. De ebben a filmben magyarul beszélnek, úgy viselkednek, mintha ez lenne Magyarország tényleges tükre, mintha egyetlenegy szőke herceg kellene ellássa ivarsejttel a különbözőnek ábrázolt, de végletesen egyforma szingli nőket, amelyek az ország másik felét alkotják. Nem azt mondom, hogy egy romantikus vígjátéknak szociográfiai érzékenységeket kellene felmutatnia, isten őrizz. De azért ha körülnézek Budapesten, nem a Sex and the City díszleteit látom magam körül, még akkor is, ha tényleg létezik vagy létezni szeretne itt is egy ehhez hasonló, hermetikusan elzáródni vágyó világ (ahogy pl. Török Ferenc Overnightjában is láthattunk egy bárgyú törekvést arra, hogy ezt bemutassa). Mely világban ráadásul Tolsztoj úgy tematizálódik, mint az egyetlenegy tényező, ami klasszikus értelemben vett bölcsességet hordozhat.
Abba is hagyom. Nézze meg, aki akarja, habár a bemutató után egy évvel ilyen tanácsoknak nem sok értelme van. Aztán hazafele menet a plázában vásárolja meg az illető sprét és fújjon egy jó nagy körköröset a mellkasára. Remélhetőleg hamar elpárolog, mint az ilyen filmek által okozott hamis kábulat.
