A magyar tudományos szakirodalomban alulreprezentált témát felkaroló, Grindhouse című tanulmánykötet, ahogyan az alcím is aposztrofálja, „a filmtörténet tiltott korszakát” célozza be, hiszen a hatvanas-hetvenes évek (túlnyomórészt amerikai) szennyfilmjeiben a brutalitás és a szexualitás a hollywoodi normákhoz mérten felülreprezentált volt. A B-filmes és exploitation tabuhagyományról van szó, amelynek méltán szentelnek egyre több figyelmet napjainkban.
A kötetnek kitűnő szerkezeti íve van. Dicséretre méltó a keretkoncepciója is: az exploitation-jelenség számos különböző irányból való megvilágítása. Az első szöveg – Kovács Marcell A rossz ízlés kultúrája című tanulmánya – alapos és körültekintő bevezetőként szolgál: terminológiai és fogalmi tisztázásokat hajt végre. Pontosan körülhatárolja a B-film és az exploitation film fogalmak jelentéstartományát, majd egy általános tablót ad a különböző altípusok és alműfajok rengetegéről; bevezeti a blaxploitation, poliziesco, trash stb. megnevezéseket, és röviden be is mutatja azokat. Orosdy Dániel A Római vakációtóla Mély torokig című remek, társadalomtörténeti, politikai és szociológiai összefüggéseket feltáró dolgozata stílusos, szórakoztató nyelven íródik; ez a cikk azonban már jelentékenyebb tájékozottságra hagyatkozik. (A szemfüles olvasó döbbenten konstatálhatja, hogy az első címadó film szóba sem kerül a szövegben.) Ezt követően a B-filmek gyártás-gyártástörténeti szempontból kibontott elemzése következik Böszörményi Gábor tollából, aki egy harmadik, az előzőektől eltérő megközelítésből, a „Hollywood megingása” mellett életre kelő másodvonalbeli filmipar struktúráját veszi górcső alá.
A fenti dolgozatok a történeti szemlélet termékei. Ezt a sort esztétikai-műfajelméleti látásmódjával Varró Attila Hús és vér című írása bontja meg. Tőle származik a kötet legproblematikusabb, mégis legizgalmasabb gondolata: az exploitation kapcsán műfajszövegek dekonstrukciójáról beszél, kizsákmányoláson a klasszikus, történetcentrikus dramaturgia kizsákmányolását érti, amelynek az (egyik) következményeként a sokk-dramaturgia az erőszak és a szexus tartalmi elemeit stiláris eszközökké lényegíti át. Mindez egy új „leképezési forma” létrejöttét eredményezi. Bár a gondolat bizonyos pontokon homályos (lásd A vér mint szín című alfejezetet), de több, mint érdekfeszítő – az exploitation leglényegét érintő kérdés. Igen kár, hogy nem fejthette ki bővebben.
A kötet általános, átfogóbb horizontú traktátusait egyes, szekularizált filmes altípusok bővebb bemutatásai, illetve sajátos fogalmaikat érintő elemzési mélyfúrások követik (szexploitation, snuff film, drogfilm, nazisploitation). A keretkoncepciót kiteljesítő zárótanulmány az exploitation hatástörténetét boncolgatja; a mainstream filmek sikerének egyik zálogául azt jelöli meg, hogy a hollywoodi filmalkotók miként voltak képesek a szennyfilmek kultúrájából meríteni és eszközeit eltanulni.
Bár a szövegek igen sok adatot mozgatnak, számtalan szerzőt és filmet említenek meg, valamint rengeteg érdekes adalékinformációt felvonultatnak, amelyekről érdemes lenne szót ejteni, sajnos nem tekinthetünk el a kötet formai jegyeinek bírálatától. A különféle hibák gazdag tárházában megtalálható minden, ami szem-szájnak hányingere. Az Ilsa, She Wolf of the SS című filmről például hat rendben tesznek említést különböző szerzők (Ilsa, She-Wolf of the SS címen). Ám a helyes címet csak az utolsó alkalommal, egy elgépelés folytán sikerült pontosan leírni (de találkozhatunk Ilsa, She-wolf of the SS verzióval is). A bibliográfiai hivatkozások típushibájaként általában hiányzik a kiadás helyének megjelölése; helyenként feltüntetik, hogy a szóban forgó könyv hány oldal, de legtöbbször nem; a leggyakoribb mulasztás pedig, hogy idézetek, illetve átvett gondolatok pontos oldalszámát alig találjuk megjelölve! Az is megfigyelhető, hogy az egyik szövegben a hangsúlyozottan kiemelt, a témában egyetlen szakirodalmat később meg sem említik a felhasznált irodalmak listájában (lásd 120. oldal), így természetesen egyetlen könyvészeti adatot sem tudunk meg a tétel címén kívül.
Az internetes tartalmakra való hivatkozásokról gyakran nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy hová mutatnak. Ráadásul téveseket is találunk, például a http://www.filmsite.org/sexualfims.html nem létezik, más néven találjuk (http://www.filmsite.org/sexinfilms.html) (lásd a 115. oldalt). A cikket és a hozzá tartozó szex-filmtörténeti képgalériát nem elhanyagolható módon Tim Dirks szerezte, ám ez a hivatkozásban nincs megemlítve. Ez és más hivatkozott szövegek is gyakran igen hosszúak, ezért elnézhetetlen, hogy az idézetek vagy parafrázisok nincsenek legalább bekezdések szerint pontosan megjelölve. Az internetes oldalakra való hivatkozásról még annyit, hogy a „Ha az ember kísérletképpen rákeres az Imdb-n (…)” (lásd a 199. oldalon) mondat nem biztos, hogy kielégítően orientálja az olvasót, annál is inkább, hogy azt IMDb-ként illendő megjelölni (de mégis a www.imdb.com lenne a legmegfelelőbb). Mindezeken túl néha az is előfordul, hogy a képek filmcímeit és oldalszámait jelölő jegyzetek nem a megfelelő helyre mutatnak.
A kötet nagy erénye ellenben, hogy kiterjedt függelékkel rendelkezik, amelyben megtaláljuk a filmek címeit, a rendezők neveit, sőt a „fontosabb” rendezők mini-biográfiáját is, amelyeknek azonban ebben a kötetben a kevéssé közismert szerzők bemutatását kellene szolgálniuk. Így érthetetlen például, hogy Hitchcock életrajzát miért helyezték ide, mivel ahhoz bárhol könnyedén hozzá lehet férni; és miért van kifelejtve például Wes Craven, akinek a nevét háromszor is említik, és több filmje is szóba kerül.
A tudományosság alapkritériuma az ellenőrizhetőség. Nos, ez a kötet nem elégíti ki ezt a kritériumot. Sokat lehet ugyan tanulni belőle, de további kutatás alapjául aligha szolgálhat: pontatlanságai miatt teljesen hiteltelen, ha valaki ebből szeretne kiindulni, mindent kétszer kell ellenőriznie. Mindezek tükrében azt állítani, hogy ez a kötet a tudományosság kizsákmányolása, nem üres szellemeskedés: a könyv önmagában megtestesíti mindazt, amiről szó esik benne. Ha pedig azt is megfontolás tárgyává tesszük, hogy a borítót és a fejezeteket elválasztó oldalakat a Rodriguez-Tarantino-féle Grindhouse képeivel díszítették, elmondható, hogy olcsó marketingfogásról van szó: a könyvvásárlót a csalogató designnal igyekeznek kizsákmányolni, a „tudományt” a kosarába csempészni. A Grindhouse „tanulmánykötet” tehát jobban hasonlít egy népszerűsítő-ismeretterjesztő cikkfüzérre, mint egy tudományos filmtörténeti tanulmánygyűjteményre, bár ehhez az „ismeretterjesztés” kritériumait is tisztáznunk kellene. Az olyan, gyakran magyarázat nélkül hagyott terminusok, mint a merchandise, nunsploitation; vagy rövidítések, mint aka, AIP stb. azt mutatják, hogy a szerkesztők mégiscsak számítanak az olvasó előismereteire, vagyis a világosság és közérthetőség kritériumát is viszonylag tágan értelmezik - azaz sem a szerkesztők, sem a szerzők nincsenek tisztában azzal, hogy kinek és mit is írnak valójában. Ez a torzulás abban is megnyilvánul, hogy a cikkek mind nagyon rövidek, a szerzők küszködnek, hogy beleszorítsák mondandójukat a megadott terjedelembe.
A Mozinet kiadásában megjelent Grindhouse című kötet sokoldalú, hiánypótló darab, ezért nagy jelentőséggel bír; ám nyereségvágyból elkövetett hányaveti fércmunka.
B-tanulmánykötet. Sciencexploitation.
Böszörményi Gábor – Kárpáti György (szerk.): Grindhouse – A filmtörténet tiltott korszaka. Mozinet-könyvek 2., Mozinet Kft., 2007. 246 oldal.
