Pálfi nagyjátékfilmjeinek visszatérő kísérőhatása, hogy szinte másodpercek alatt képesek végletesen megosztani a közönséget, keveseket hagyva a hezitálás vagy a közömbösség pozíciójában. Nincs ez másként legújabb, két nagyobb munka között leforgatott opusával sem, amely kevésbé míves képi világával, nyomasztó atmoszférájával, (ir)reális szereplőivel ismét könyörtelenül két táborra osztja majd a nézőket.
A film elkészülési, forgatási háttérsztorijának ismerete nélkül nehéz elsőre eligazodni az ovisok és a felnőttek között szövődő viszonyhálózat útvesztőiben. Az eredetileg három darabosra tervezett, triptichon-szerűen összefüggő filmek kölcsönösen kiegészítenék egymást: a Paradicsom óvódások hétköznapjaiba, a Purgatórium önmagukról mesélő szereplőkről készült casting-felvételekbe, míg a Pokol egy főként amatőr szereplők improvizációin alapuló fikciós világba enged belelátni. Az anyag ilyen formában valószínűleg tényleg csak egy DVD-kiadás, vagy a beígért e-cinema forgalmazás útján nyerhetné el ideális alakját; az idei szemlére nevezett film alapvetően a „pokolba” kalauzol el, mely utazást az óvodásokról készült hosszabb filmből összevágott 13 perc kísér/előz meg.
És az ovisok jófejek; ahogy várható, egyszerre gyermekien viccesek és felnőttesen megdöbbentőek. Amit azonban Boldizsár, Zolika, Niki, Bius és társai még „barátság” címszóval a társas viszonyok kommunikálására és manipulálására használ fel („Te a barátom vagy, te nem”), az a felnőtteknél brutálisabb szexuális és érzelmi játékok formájában örvénylik tovább. Pálfi alig három hét alatt HDV-re forgatott Nem vagyok a barátod című „városi tragikomédiájának” 9 szereplője sivár érzelmi és erkölcsi környezetben tengődik; nemcsak momentán vannak egytől egyig kínosnál kínosabb helyzetekben (csalás, lopás, hazugság, (át)verés elszenvedői vagy elkövetői), de az improvizációk alakította „forgatókönyv” szerint ahelyett hogy kikerülnének a szószból, mindig a hétköznapi pokol újabb és újabb bugyraiba bukdácsolnak át. Kínlódásuk és küszködésük sajátos koreográfia szerint zajlik, melynek következtében az elsőre párhuzamosnak látszó sorsok abszurd összefonódásai fokozatosan lepleződnek le.
Az összhatás különös, disszonáns egyveleg: az amatőr szereplők saját életéből inspirálódó rögtönzések hol abszurdba, hol groteszkbe hajló, irreális fordulatokat eredményeznek, melyeket egy tudatos, találkozási pontokat beillesztő tervezés szervez „körmagyarossá”. A nyomasztó hangulatot a folyton inogó, kézikamerás kép, a négy férfi és öt nő amatőrségében hiteles jelenléte és a létrehozott szituációk kínossága fokozza, ugyanakkor ez a film nyers és képtelen humorának forrása is. A végeredmény szempontjából pedig nehéz eldönteni, hogy mindez a magyar valóságról (a szinopszis szerint Budapesten vagyunk, 2008 januárjában), avagy improvizáció, valóság és fikció megrendezhetőségéről szól-e, esetleg tanmesét láthattunk a nevelés fontosságáról (A végefőcím alatt egy kisovis énekli a „Ha nem neveltek jól, akkor majd rosszabbak leszünk!” befejezésű, Minden felnőtt volt egyszer gyerek című Bródy-számot)?
Pálfi épülő életművével kapcsolatban mindig meglepő volt az egyes darabok formabontó, provokatív tematikája, üdítően izgalmas képi világa, mely egymástól elsőre oly különbözőnek tűnő filmeket eredményezett. A Nem vagyok a barátoddal azonban a Hukkle és a Taxidermia univerzumainak közös jegyei is nyilvánvalóbbakká válnak: az ambiciózus koncepció, a fekete humor, az egymáson élősködő, egymást pusztító szereplők, a diadalmas nők és a komor világkép. Az NVB mindezeknek egy kevésbé látványosan sikerült mixe, mely valószínűleg kevesebb rajongót fog vonzani, mint például a Taxidermia, mely kidolgozottságában és stílusában, innen visszanézve maga volt a „paradicsom”.
