Az élet és az egyén nyomorúsága mindig közkedvelt téma volt és lesz a magyar filmrendezők körében (ez az idei Filmszemle felhozatalán is jócskán meglátszik). Elhagyatottság, magány, kiszolgáltatottság – íme néhány szükséges alapadalék a megteremtendő drámai hangulathoz. Ízlés szerint – fokozásként viszont pótolható még bármivel.
Például válasszunk minél lehangolóbb helyszínt, mondjuk egy kis falut, valahol az ukrán határ közelében. Adjunk hozzá főszereplőket: Esztert, az autista lányt, akivel állandóan csak a baj van, valamint Ivánt, a fogyatékos nővérét egyedül nevelő, jóképű fiatal fiút. Mellékszereplőként vegyítsünk bele néhány nem túl bájos, a börtönből nemrég szabadult falusi legénykét, egy sorsába már régen beletörődött pincérnőt, néhány alkoholista mesterembert, néhány tehetetlen nyomozót, és egy kamaszlányt, akinek megadatik a lehetőség, hogy végleg elkerüljön erről az elveszett, romlott helyről. Miután szereplőink már megvannak, a film legelső felében, lehetőleg egy esős délutánon, alakítsuk úgy, hogy a kis félkegyelmű Esztert megerőszakolják. És akkor kezdődhet a dráma!
Nagyjából ezekre az összetevőkre alapoz Mátyássy Áron első nagyjátékfilmje, melyben leginkább az első és az utolsó néhány percen van a lényeg. Hiába a sok feszültségkeltő elem, hiába a nyomorúságos alaphelyzet – nincs kisütve eléggé, így a közepe teljesen nyers maradt. Gyönyörű képekkel és nagyszerű zenével (ezért külön köszönet Harcsa Veronikának és társának, Márkos Albertnek) indul a film, megismerjük a csonka család helyzetét, felfogjuk, hogy mekkora súly és felelősség nehezedik Ivánra, megbarátkozunk az amúgy nagyon szép, ám félelmetes Eszterrel, belehelyezkedünk a szituációba. Amúgy sosem tartottam korrekt megoldásnak egy hátrányos helyzetű karakter bevonását (nemhogy megerőszakolását!) egy filmbe, hiszen manipulatív módon próbálják ezzel kicsalni a néző empátiáját – ami a legtöbbször sikerül is.
A film egészen addig működik, amíg meg nem erőszakolják Esztert. Onnantól kezdve már egyetlen racionális cselekedet sem fogja össze az egészen jól induló alkotást. Iván állandóan káromkodik és nővérén vezeti le a felgyülemlett feszültséget. Üvöltözik a tehetetlen rendőrökkel, néha-néha hátulról kihasználja a helyi kocsma pincérnőjét, máskor pedig felpofozza, közben pedig hirtelen szerelmes lesz egy végzős gimnazista lányba. Nagy tervei vannak: ki akar törni, mégsem tesz egyetlen olyan apró mozzanatot sem, amivel javíthatná saját – vagy mások – helyzetét. Ekkor csúszik szét minden, de nagyon. Senkire nem hallgat, erőszakossá válik, magába fordul, ítélkezik és igazságot oszt. Amit a helyi rendőrség nem volt képes kideríteni (ki bántotta Esztert?), azt a film utolsó részében – a véletlennek köszönhetően – saját maga deríti ki, és önkényesen vállalja az igazságosztó szerepét. Ezekre az igazságosztó percekre túlzott hangsúlyt fektettek, emellett a film első órája csupán kötelező tölteléknek hat, amit csak azért tuszkoltak bele, hogy megmutathassák Iván önzetlen ámokfutását.
A furcsán-kurtán kidolgozott történet szerencsére rendkívüli operatőri extrákkal társul. Nagyon sok arcközelit láthatunk, melyek azt sugall(hat)ják, hogy valódi érzelmek dúlnak a hatalmas vásznon (bár érzelem legyen, ha a színészi játék gyengécske lábakon áll). A kamerák gyönyörűséges tájakra kalauzolnak el, díszcsomagolásban villan fel a falusi lét minden szépsége – végtelen aranymezők, zöldellő, dús erdők. Minden olyan friss, életvidám, erőteljes és mégis minden olyan romlott. Harcsa Veronika nagyvárosi kisugárzású vokáljai néha nagyon furcsán hatottak, de ezt leszámítva is le az összes kalapokkal!
Nem kétséges, hogy Mátyássy hová szeretett volna kilyukadni, de úgy gondolom, ha már valaki megnéz egy filmet, akkor nemcsak a mondanivalón lenne a legfőbb lényeg, hanem a kivitelezésen is. Márpedig azon nagyon lenne mit még csiszolni – tízpercnyi hiteles, kőkemény drámához több tízpercnyi kőkemény megalapozás is kellene.
