Sokan, sokféleképpen készítettek már Magyarországon úgynevezett „intézetis” filmet. Ezek kis része jól sikerült, nagyobbik hányaduk azonban – köztük Bacsó Péternek a jelenleg folyó filmszemlén versenyben lévő, Majdnem szűz című filmje is – kevésbé, vagy egyáltalán nem. Vélhetőleg az érzékeny téma miatti aggodalomból fakadó bátortalanság.
De az is lehet, hogy éppen ellenkezőleg, a túlfeszített – és ezáltal teljesen hiteltelennek tűnő – élethelyzetek miatt ez jobb esetben felemás, rosszabb esetben meg katasztrofális eredménnyel járt. Érdekes helyzet ez, hiszen míg a dokumentumszekcióban évről évre bemutatott hasonló témájú próbálkozások zöme kiváló alkotás, addig a játékfilmeknél ez csak a kiválasztott keveseknek sikerül.
Horváth Lili bizonnyal közéjük tartozik. Úgy képes megteremteni és működtetni a cselekményt, minden rossz mellékíz vagy kínos pillanat nélkül, amiből legnagyobbjaink is tanulhatnának. Persze, mondhatnánk, ehhez nem kell más, mint kiváló arányérzék és végiggondolt, működőképes forgatókönyv. Sajnos azonban pont ez az, aminek manapság nagyon is híján vagyunk – legalábbis a témát illetően –, és szerencsére ez az, ami a rendező birtokában van. Mi több, nem is fél használni. A filmnek van például története, méghozzá hiteles és helytálló, ami napjainkban sajnos szintén nem értetődik magától.
A kisjátékfilmek többsége – és most nem csak az időbeliség miatti korlátozott lehetőségekről van szó – általában egy ötletre, egy gegre kihegyezett mű. A Napszúrás a tökéletes példa arra, hogy hogyan lehet egy átlagos játékfilm 90 perces hosszának egyharmadából egy autonóm világot felépítő, minden részletében kimunkált, ugyanakkor mindössze 35 percben is a végletekig átélhető „rövid nagyjátékfilmet” készíteni. Mindehhez persze szorosan hozzátartozik a színészi játék tökéletessége is. Törőcsik Franciska és Péterfy Bori kettőse – mint ahogy a mellékszereplők mindannyian – igen magas szinten teljesít, tekinteteik, arcaik, mozdulataik kidolgozottságát tanítani lehetne. Az igazán jól használt, egyszer sem közhelyes vagy felesleges pátoszba forduló nagyközelik ugyanakkor példásan reflektálnak az érzelmekre, mindvégig feszes stílben tartva az eseményeket.
A Napszúrás nem túl bőbeszédű film, de mégsem érezzük a szófukarság oly sokszor kínosnak ható művészkedését. A pontosan kimért, jól időzített, és – ami talán ebben a műfajban a legfontosabb –, helytálló dialógusok közben pedig nincs az az érzésünk, mint más, hasonló tematikájú filmeknél, hogy a teljesen félreértett sültrealizmusban dagonyázó szereplők alighanem a Marsról – de legalábbis a Szomszédokból – érkeztek, merthogy ember így még nem beszélt ebben az országban. Említésre méltó még a film zenéje, Oliver Welter munkája, ami sohasem tolakodóan, hanem a kameramunkához hasonlóan mindig a megfelelő alázatossággal közelít a témához.
A 17 éves öntörvényű leányanya és középkorú nevelőnője között szövődő kvázirománc sokkal kevésbé szól az erotikáról, mint inkább az idei szemlén több filmben is felbukkanó szeretetéhségről, azoknál azonban mérföldekkel szebben és pontosabban kidolgozva. Ugyanakkor ez a háttérben lépten-nyomon felsejlő szexualitás végig szubtilis marad, egyszer sem válik erőltetetté, mindvégig nagy hatásfokkal járul hozzá a feszültség fokozásához. A nők között végül mégis létrejövő, homoerotikus jelenet pedig az egyik legjobb ebben a műfajban – de magyar filmben mindenképp – szinte csak a Mulholland Drive ide vonatkozó jelenetével mérhető össze, ami ugye már-már a zsáner etalonjának számít.
A nyitva hagyott – de azért kiszámítható – befejezés szintén mesterien van megoldva. Nem próbál ránk erőltetni sem valami szirupos hepiendet, sem pedig a már jól bevált, tragédiába fulladó kilátástalan jövőképet, ahol a zárójelenetben a fekete-fehérben fényképezett sáros szántóföld felett szállongó varjak károgásától kísérve lassan elkezd esni az ónos eső. Megnyugodni így sem fogunk majd, ez azonban egyrészt a film egészének érdeme, másrészt egy nagyszerű rendező ígéretesen induló karrierje felett érzett öröm miatt lehetséges.
