Zsigmond Dezső egy jó dokumentumfilmes. A Csigavár, a Józsi nővér és a sárga bicikli, az Aranykalyiba s a többi filmje az utóbbi évek legjobb magyar dokumentumfilmjei közé tartoznak. Sokat forgatott Erdélyben, ezért azt reméltem, hogy a székely témát és szellemiséget igazán magáénak érezve játékfilmben is tudja hozni azt az empátiát és emberközeliséget, amitől olyan különlegesek a dokfilmjei. Elég nagyot csalódtam.
A Boszorkánykör ugyanis kusza, kidolgozatlan és helyenként nemhogy a (nehezebben elérhető) játékfilmes, de a (helyzet adta, egyszerű) dokfilmes hitelességet is nélkülözi. Zsigmond Dezső összeszedte eddigi filmjei főszereplőit, akik a maguk környezetében, dokumentumként nagyon jól működtek (Bikfalváról a hajadon Terézkét és családját, Kommandóról Józsi nővért, Gyimesből a pásztor Emilt, sőt még a csíkszeredai üzletembert, Kurkó Jánost is) és egy legendákból táplálkozó, mitikus, fikciós történetbe helyezte őket. Egy olyan történetbe, amihez hasonlóból Lakatos Róbert készített rövidfilmet pár évvel ezelőtt, Ördögtérgye címmel. Nemcsak a legendavilág, hanem egyes dramaturgiai és képi motívumok is közösek.
A történet szerint egy rendőr (Kurkó János) egy verekedést és az amögött húzódó homályos gyerekgyilkosság-vadleányok-történetet jön kideríteni a faluba, ahonnan a nyomok a hegyi esztenákhoz vezetnek. Nyomtalanul eltűnik, így egy másik tiszt (rendőrre távolról sem emlékeztető, inkább Delta-féle lajkófélix-gúnyában és -arcszőrrel járkáló Trill Zsolt) folytatja a nyomozást, immáron az eltűnt kollégát is keresgélve. Kiderül, hogy valamiféle titokzatos rokonságban áll az egyik hegyekben lakó nővel. Egyre több mendemondát hall vadleányokról, lüdércekről, boszorkányokról, amíg a nyomozás alatt álló nő, egy igazi „vadleány” le nem teperi és meg is termékenyül általa. Természetesen ez a rendőr is eltűnik, s amikor már a harmadik kolléga (Gáspárik Attila) érkezik meg szuszogva az esztenához, már csak egy szenes kunyhót talál. A sztori tehát amúgy izgalmas, lebilincselő is lehetne, ha becsületesen lenne megírva, megrendezve és lefényképezve.
A forgatókönyvet olyan illusztris erdélyi irodalmárok jegyzik, mint pl. Ferenczes István vagy György Attila. Sőt, még további négy nevet látunk forgatókönyvíróként és dramaturgként feltüntetve (Pozsgai Zsolt, Balogh Géza, Zsigmond Dezső, Szalai Györgyi). Ilyen sok bábaasszony között csoda is lenne, ha nem vészne el a gyermek. Pedig a sztorival nincsen nagy baj, de ahogy például a rendező az amatőr szereplők szájába adja az azoktól néha nagyon idegen szavakat, egyenesen bántó. Ugyancsak bántó egy szakavatott fülnek a tájszólások kavalkádja. Az amatőr szereplők – természetesen – a saját tájnyelvükön beszélnek, ezzel szemben a hivatásos színészek (Pálffy Tibor a szentgyörgyi, Tompa Klára a marosvásárhelyi színházból, Trill Zsolt Magyarországról, stb) többnyire a saját, „irodalmi” magyar kiejtésükkel, ettől az egész egy széthulló puzzle-ra emlékeztet, amelyből eltűnt pár kulcsdarab, amik nélkül nem is lehet összerakni a nagy képet.
A film másik nagy baja technikai jellegű. Lehet, hogy hiba volt ekkora technikai problémákkal szemlén levetíteni a filmet. Az hagyján, hogy a képi világ egyenletlen, egymástól erősen eltérő snittekből épül fel, átlátszó amerikai éjszaka-trükkökkel, de hogy helyenként egyes képek váltottsorossága (gy. k. az interlace ronda csíkjai) ennyire látsszanak, az elfogadhatatlan, még egy kis költségvetésű filmnél is. Nem is beszélve arról, hogy ehhez a tájhoz, ehhez a témához kis mélységélességű optika és 35-ös film, nem videós „minden éles” kép illik: így inkább tévés jellegű alkotás lett belőle.
A rendezésről sem lehet sok jót elmondani, a szereplők (legyenek azok a bájos amatőrök, vagy a profi színészek) mintha nem mindig kaptak volna megfelelő mennyiségű információt a szerepükre vonatkozóan, néha magabiztosabban, néha tétovábban játszanak, de leginkább következetlenül. Még a dokumentumfilmben olyan bájos Terézke sem tudja átadni magát a történetnek. Mindük közül talán Emil, a pásztor és Tankó Erika, a vadleány a leghitelesebbek, kár, hogy viszonylag keveset vannak vásznon.
Nagyon drukkoltam ennek a filmnek, mert a szívemhez igazán közel áll a téma, de Zsigmond Dezsőnek nem sikerült átültetnie a dokfilmes tapasztalatot egy ilyen komplex, misztikát, erotikát és thrillert sem nélkülöző fikciós formába. Kár.
