Virágot (Ch)Angelinának

Clint Eastwood: Changeling / Elcserélt életek

Clint Eastwood az Elcserélt életek (Changeling) című alkotásában is hagyományosan hollywoodi klisékkel és műfajokkal dolgozik, olymódon azonban, hogy folyamatosan feszegeti azok határait, sosem feledve, hogy mindig a történet és a benne rejlő, belőle kibontakozó drámaiság a lényeg – mindennek alapja pedig a hajszálpontos történetépítkezés és a remekül kidolgozott karakterek.

Alapos filmes műveltséggel rendelkező ismerősöm jegyezte meg tréfásan a minap, hogy Clint Eastwood, amióta kezdett megöregedni – filmekben mérve: nagyjából az 1992-es Nincs bocsánat óta –, nemigen tud rossz filmet készíteni. A megállapítás többé-kevésbé egybecseng az uralkodónak mondható kritikai állásponttal: Hollywood még talpon levő nagy öregjei közül Eastwood az, aki talán leginkább képes tartalmat adni a klasszikus formanyelvű, makacsul történetközpontú, ugyanakkor morális kérdéseket boncolgató, fősodorbeli amerikai mozinak.

Rögtön a Changeling első képkockáin értesülünk arról, hogy ez „egy igaz történet”, ami, lássuk be, némi gyanakvásra adhat okot. Maga a sztori könnyen átérezhető; elég – talán elrugaszkodottnak tűnő hasonlattal – a felvidéki magyar lány, Malina Hedvig kálváriájára gondolnunk, hogy bele tudjunk helyezkedni az igazáért hasztalan küzdő, a rendőrség által szisztematikusan lejáratott és jóformán őrültnek nyilvánított nő szituációjába. Christine Collins az 1920-as évek Los Angelesében mindhiába bizonygatja, hogy az a kisfiú, akit a rendőrség eltűnt gyermeke gyanánt szolgáltatott vissza neki, nem az övé – a felelősséget hárítani igyekvő, rossz anyának, majd önkényesen elmeháborodottnak nyilvánítják. Az, hogy nem végzi (elektro)sokktól valóban elhülyített emberroncsként, főként egy presbiteriánus tiszteletesnek, Gustav Brieglebnek köszönhető, aki rádióműsorából, vasárnaponként pedig templomi szószékéről – eléggé el nem ítélhető módon – tüzes villámokat okád a bürokratikus, korrupt és erőszakos városvezetésre, valamint rendőrségre. Ő az egyetlen (a szenzációéhes, ezért öntudatlanul is segédkező sajtó mellett), aki felkarolja a gyermekét egyedül nevelő, elveszítő, majd rendületlenül kereső telefonoskisasszony ügyét.

A film első harmadában-felében a titkozatos körülmények között eltűnt gyermekéért aggódó édesanya vívódásaival szembesülhetünk – és itt érdemes megállni egy pillanatra. Lehetséges, hogy nem követtem eléggé alaposan Angelina Jolie filmművészi tevékenységét ezidáig, és ennek tudható be, hogy, stílusosan szólva, kifejezett áramütésként ért az a rendkívül árnyalt és érzékeny színészi alakítás, amit Christine Collins szerepében nyújtott. Gyaníthatóan az elsőrendű színészvezetési képességeiről (is) ismert Eastwoodnak is lenne egy-két szava ezzel kapcsolatban, de tény, hogy a Changeling több stiláris és műfaji törésen átívelő szerkezetének stabilitása nagyrészt Christine kiválóan megformált figurájának köszönhető. A lélektani történetszál ugyanis hamarosan átvált szociális felhangú tárgyalótermi drámába, sőt sorozatgyilkos-thrillerbe.

Christine/Angelina érzései által vezérelt, kiszolgáltatott, magányos asszonyból fokozatosan anyatigrissé válik, azáltal, hogy vállalja a hatalommal való tudatos szembeszegülést – de ez a váltás elkerüli a hasonló típusú filmek buktatóit. Nem lesz belőle félelmet nem ismerő igazságtevő, afféle „Dirty Harriet”: az igazságért folytatott küzdelem alatt tökéletesen megőrzi jellemének kontinuitását, érzékeny lelkű, törékeny fiatalasszony marad. A szerteágazó, más-más műfajokat mozgásba hozó szálakat leginkább ennek a karakterfolytonosságnak a hitelessége köti össze, és tartja egyben. Nem az övé az egyetlen említésre méltó színészi teljesítmény a filmben: Briegleb tiszteletes szerepében John Malkovich ugyanolyan nyugtalanítóan önironikus hatást kelt, mint bármikor, Jason Butler Hurner gyerekgyilkos pszichopatája pedig a megveszekedett bűnügyifilm-rajongók szívét is megdobogtathatja.

Háttérnek pedig ott van a múlt század húszas éveinek noirosra fazonírozott, gengszterfilmekből ismerős Los Angelese, amely kiváló közegnek bizonyul egy erkölcsi és társadalmi problémákat feszegető, kissé régimódi (de a klisékből építkező, könnyfakasztó melodráma csapdáit többé-kevésbé elkerülő) történet számára. El lehet marasztalni Eastwoodot – a kritikák egy része meg is teszi – a film képi világának konvencionális volta miatt, de értelmetlen: erre a típusú elbeszélésre valószínűleg ez a legmegfelelőbb kifejezési forma. Még akkor is, ha a rendezőt láthatólag elragadta az „igaz történet”-jellegből adódó realista elbeszélői igyekezet, s így azt érezhetjük időnként, hogy a sztori nyúlik, mint a rétestészta.

A film utolsó szavát viszont – „hope” – tekintsük jó ómennek: hátha Eastwood nem adja ennél alább, és a beharangozók szerint hamarosan érkező Gran Torino című filmje (is) beváltja a hozzá fűzött reményeinket.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó