Peter Stricklandról kevesen hallottak. Néhány éve egy Spielberg-forgatás háttérszereplőjeként mesélt élményeiről a Filmtett olvasóinak. A jószerével ismeretlen angol filmes akkor még csak tervezte első nagyjátékfilmjét, amelyet végül Erdélyben forgatott le erdélyi szereplőkkel, erdélyi stábbal, többé-kevésbé erdélyi történettel. Most Berlinben versenyez az Arany Medvéért.
Hogyan gyűjtötted össze a pénzt a filmre?
A pénzt a nagybátyámtól, Edward Stricklandtől örököltem. Adóellenőr volt egy angol városban, Aldershotban és 2001. szeptember 18-án halt meg. Nagy veszteség volt számomra és életem egy hosszú fejezetét zárta le. A ház eladása után azt hittem, hogy eleget örököltem ahhoz, hogy nekiállhassak filmet készíteni. Tévedtem. Valahogy átvergődtünk a forgatáson 8 millió forintból, de a vágáskor a pénz már gyorsan apadt, s még az állásomat is elveszítettem. Az ironikus az, hogy nagyon gyorsan forgattuk le – 3 hét alatt –, viszont az utómunka nagyon hosszas volt – majdnem 2 és fél év. Magányos idők voltak, a forgatás már csak egy távoli emlék maradt. Mások később kezdték a filmjüket, és mégis hamarabb elkészültek vele. Aztán 2008 májusában Tudor és Oana Giurgiu a bukaresti Libra Filmtől kiegészítő pénzalapot biztosítottak a hangkeveréshez, és a 16-osról való nagyításhoz.
Ki segítette a produkciót?
Volt egy pár producer, akik az elején lazán kötődtek a projekthez, de különböző okokból egyik közreműködés sem jött össze. Két évig nem tudtam dönteni, mi legyen. Aztán 2006 elején elhatároztam, hogy mindenképpen megcsinálom a filmet, akkor is, ha úgy érzem, vesztésre állok. A forgatáson Páll Zsolt és Bordos Anikó tulajdonképpen gyártási- és rendezőasszisztens is volt. Nagyon jó volt velük dolgozni, nyugodtak voltak és összeszedettek. Az is segített, hogy ismerték a helyszíneket és voltak helyi kapcsolataik. Zsolt Erdély bármelyik benzinkútjánál megállhat, ismerősökbe botlik. Több helyen forgattunk: Sepsiszentgyörgyön, Bélafalván, Kommandón, a Gyilkos-tónál, Szelindeken, Sepsibesenyőn és Zernyesten. S igazán kell valaki, aki ismeri a helyieket. Külföldi produkciók néha úgy bánnak a közép- és kelet-európai forgatásokon a helybéliekkel, mint a kutyákkal. Fontos volt, hogy kedvesek legyünk és összebarátkozzunk velük a forgatás előtt. Aztán tavalytól a Libra Film vette át a produkciót.
Könnyű Erdélyben filmet csinálni?
Vannak erre rosszabb helyek, de jobbak is. Több szempontból könnyű, mert ki lehet kerülni a bürokráciát és a szabályzatokat, amik például Angliában őrültesen megnehezítik a dolgodat. Ott már mindenhez kell papír – biztosításra és mindeféle hülyeségre. Mindenki fél az Egészségügytől (Sanepid) és a pereiktől, Romániában viszont egyszerűen meg lehet csinálni mindezek nélkül is.
Ugyanakkor itt a másik véglet is. Sokan nem akarják elkötelezni magukat. A legtöbb ember, akivel dolgom volt, még nem dolgozott filmen, és fogalmuk sem volt a rám nehezedő nyomásról és felelősségről. Néha nehéz volt megértetni velük, hogy milyen következményei lehetnek a filmre nézve annak, hogyha nem engedi meg, hogy a házát egy bizonyos napon használjuk. De legtöbbször rendben mentek a dolgok. Erdélyben a legtöbb fejfájást amúgy a kutyák okozták.
És miért éppen Erdély?
Semmi különös oka nincs. Csak egy hely, ahol forgatni akartam, mert a legjobb atmoszférát kínálja a történethez. S eközben pár nagyon jó barátra találtam. Ennyi.
És miért pont ez a történet?
6 forgatókönyvem volt. 2 nem tetszett, 2 túl drága volt, így maradt a Varga Katalin vagy egy másik, amely egy kisvárosban játszódott volna. Végül a Katalin maradt – miért forgatnám az első filmemet városban? Sokkal jobban izgatott, hogy a Kárpátokba menjek. Ha belebukok is, legalább stílusos bukás lesz...
Maga a történet nem újdonság, de mindig is izgatott. Azért érdekes olyasmit feldolgozni, amit már előtted sokan (az erőszak-bosszú témát), mert meg tudod lepni a nézőt egy olyan keretben, amit ismer – vagy azt hiszi, hogy ismeri. A közönség az erőszak-bosszú zsánert legtöbbször az exploitation-filmekkel hozza kapcsolatba. Én el akartam venni a két magától értetődő főelemet ebből (az erőszakot és a bosszút), hogy maradjon a nagyon intenzív „közepe” a sztorinak. S akkor jött az ötlet, hogy lassítsuk le az egészet, és helyezzük balladisztikus kontextusba. Eredetileg még lassúbb filmet akartam, szamárral a ló helyett. De mikor már 1 éve keresgéltem a szamarat, valaki megsúgta, hogy a székelyek nem járnak szamáron.
Számomra a film központi motívuma a megváltás. Valaki valami szörnyűt tesz egy másik ember ellen, de többé soha nem teszi, és tulajdonképpen jó ember, aki szereti a feleségét. Hogyan ítéld el ezt az embert? Fontos volt, hogy a közönség ne lássa magát a bűntettet, hanem csak annak alapján ítéljen, ahogyan most látja őt. Nem valami pszichológiai játékot űzök: ez az élet. A „rosszfiúk” nem is mindig „rossz” fiúk és boldoggá tudnak tenni másokat. Ha valaki tönkreteszi egy nő életét, de boldoggá tesz egy másikat, mit gondolunk róla morális szempontból?
Hogyan találtál rá a szereplőkre?
Egy barátom, Pál Béla Vendel mindig amellett érvelt, hogy dolgozzak „tiszta” székely színészekkel. Eredetileg budapesti színészekkel dolgoztam volna, de féltem, hogy az erdélyi közönség kacagni fog a kiejtésükön. És Béla mondogatta: „megvan a tökéletes székely színésznőm” – Péter Hilda. Nagyon egyszerű volt. Találkoztunk, elolvasta a forgatókönyvet és tetszett neki. A többi színésszel Melkuhn Andrea révén találkoztam a sepsiszentgyörgyi színházban. Mindenki ismert mindenkit. Ez volt Hilda első filmje, és nem volt kiindulási pontja, hogy mit lehet és mit nem egy filmben. Csak odaadta magát, és ezt a hihetetlen intenzitást produkálta 3 héten keresztül. Mindketten kínlódtunk a kétségeinkkel, és konfliktusaink is voltak, de nagyon büszke vagyok. Nemcsak a játékára, hanem a hozzáállására is. Sohasem primadonnáskodott. Kemény volt és könnyedén vette az akadályokat, amitől a hollywoodi színésznők bediliznének.
A székely-kérdés folyamatosan zaklatott. Teljesen tudatában voltam annak, hogy egyes emberek mennyire ragaszkodnak egy értékes Székelyföld-reprezentációhoz, s egy idegen értelmezését sohasem fogadják jól. Mindent megtettem, hogy autentikus maradjon a film, de rájöttem, hogy ez egy vicc, akkor is ha mindent a világon elolvasok a székelyekről. Kívülálló vagyok és az a feladatom, hogy egy kívülálló szemszögét mutassam be, és nem az, hogy székelynek vagy magyarnak tetessem magam. Így aztán, amit behoztam a filmbe, az nem reális volt, hanem szinte meseszerű, főleg a hangkeverésben. Kovács György, ifj. Erdélyi Gábor, Székely Tamás és én egy teljes hónapot töltöttünk el azzal, hogy mesterségesen egymásra tettünk szellő-, kolomp-, rovar-, bagoly- stb. hangokat. A legtöbb hang nem volt ott a felvételkor, s amit én látok ebben a filmben, az mozi-Erdély, valami, ami nem is úgy van a való életben.
Kik alkották a stábot?
11 ember: én, a rendező-producer, Bordos Anikó és Páll Zsolt rendezőasszisztens, Győri Márk operatőr, Szőke András focus puller, Ványolós Csaba kameraasszisztens, Karaszek Zoltán készítette a helyszíni hangfelvételeket, Gálfi Dezső volt a mikrofonos, Marek Szold a stand- és Super8-as fotós, és Kiss Zsolt a szakács.
Tudtam, hogy az egyetlen lehetőség a low budget-forgatáshoz a kis stáb. Logikus: ha nagy a stáb, egy csomó ember foglalkozik a kis feladatokkal, több idő és pénz kell, hogy mozgasd, altasd, etesd őket stb. Tehát a kis stáb elengedhetetlen a kis költségvetéshez. Csak három autóra volt szükségünk, Páll Zsolt apjánál laktunk és a környéken forgattuk a film nagyrészét. Kedvesek nekem ezek az emlékek. Tiszta és amatőr volt az egész. Persze, esetenként nehéz volt és viták is voltak, de teljesen egyedi érzés volt mindannyiunk számára, olyasmi, amit soha nem lehet megismételni. Kiss Zsolt például minimális erőforrásokkal küszködve készítette az eledelt. Emberek jöttek és mentek, de ő mindig ott volt és csodálatos dolgokat főzött. Általában senki sem beszél a filmes cateringről, pedig nélkülük nem létezne a film. Elszomorít, hogy ilyenek, mint Kiss Zsolt nem kapnak rendszeresen munkát filmekben annak ellenére, hogy mennyire jók. Egyszer sem panaszkodott a körülményekre.
Változott a film a 2008 májusi TIFF-es bemutató óta?
Nagyjából ugyanolyan. Két hétre még visszamentünk a budapesti RDI stúdióba a hanggal foglalkozni, ami nagyszerű dolog volt a számomra. Kovács György egyike a legnagyobb mestereknek. A Sátántangón végzett munkája fenomenális. Megtisztelő volt vele dolgozni. Mindennap rohantam a stúdióba, sohasem volt munkaszaga az egésznek. Számomra ez a film legalább 40%-ban a hangról szól. A következő pedig 70%-ban hang lesz.
Hogyan irányítottad a színészeket? Angolul?
Szégyellem bevallani, de angolul vezettem őket. Azt gondoltam, meg tudok tanulni magyarul a forgatás előtt, de nem jött össze. Mindig szégyellem, de az angolok a legrosszabbak Európában az idegen nyelvek terén. A film végére már jól tudtam a párbeszédeket, de olyan papagájmódra. Aztán százszor végignézve már sokat segített a magyartanulásban, de a szavak nagyrésze haszontalan a mindennapi életben. Mikor fogom azt mondani valakinek, hogy „nagy lator”?
Hogyan kezdtél filmekkel foglalkozni?
Láttam Lynch Radírfejét a mostanra bebukott londoni Scala Cinemában 1990. február 10-én. 16 éves voltam, és nem tudtam sokat a filmekről, de a poszter nagyon fura és másvilági volt. A filmet se értettem, de arra ösztökélt, hogy filmet készítsek. A 90-es évek eleje hihetetlen időszak volt. Filméhes voltam, főleg a furcsa és perverz dolgok érdekeltek. A Scala volt a nagybetűs Mozi az ilyen underground és obskurus filmek számára. Sokkal nehezebb volt hozzájuk jutni (az internet előtt), de a vágy és kíváncsiság is sokkal erősebb volt. Tarkovszkij, Paradzsanov, a Quay fivérek, Bunuel, Herzog, Fassbinder, Warhol/Morrissey, Argento, Anger, Brakhage, Jarman, Greenaway, Scorsese, Jodorowsky, Roeg… – csak megtalálni egy-egy ilyen filmet kalandos volt. Sokszor évekig vártam a lehetőségre, hogy láthassak egy Jodorowsky- vagy Jordan Belson-filmet. Az Allures az utóbbitól az egyik legszebb film, ami létezik. Miért nem beszél senki róla?
Volt részed valamilyen filmes oktatásban?
Angliában tanultam képzőművészetet, egyetemen. Az elég rossz volt, teljes átverés. Semmi köze nem volt a való élethez. Ha vissza tudnék menni tanulni, történelmet vagy nyelveket tanulnék, de nem filmet. Utáltam a tanárokat és mindenkit abban a létesítményben. Mindent megtettem azért, hogy ellóghassak és privátban filmeket készíthessek. Ez volt az én filmes oktatásom: super8-as, majd 16 mm-es házi filmek. Ez a legjobb iskola.
De hatalmas árkok is tátongtak ebben. 1995–96-ban készítettem egy Bubblegum című filmet, ami megjárta a fesztiválokat, de egy csomó adóssággal maradtam utána. 6 évig nem készítettem filmet. Hogy aktív maradjak, zenekart alapítottam az iskolai és egyetemi haverjaimmal – Tim Kirbyvel és Colin Fletcherrel. A zenekar (The Sonic Catering Band) még létezik és pár zenedarab be is került a Varga Katalinba.
Mik a jövőbeli terveid?
Ha valaki pénzt és kreatív szabadságot adna, elkészíteném a nagyjátékfilm-verzióját a Berberian Sound Studio (Berber hangstúdió) című rövidfilmemnek. Ha pedig nem, akkor… fogalmam sincs. Amikor elkezdtem a Varga Katalint, teljesen más idők járták. Volt pénzem is és időm is. Most csak arra van, hogy filmeket nézzek, nem hogy filmeket csináljak.
Bármi is történik anyagilag, valamibe belefogok, legyen az super8-as házimozi vagy rádiójáték. 1992 óta csinálom ezt és már lassan normálisnak érzem, hogy senkit se érdekel a munkám, szóval ha a Varga Katalin egy csődtömeg is marad, akkor majd valami kisebb léptékű dologba fogok bele.
Visszatérsz Romániába filmet készíteni?
Szeretnék. Talán nem rögtön. Vannak dolgok, amik biztosan nem hiányoznak – a kutyák és a büdös vonatok, amik egy örökkévalóságig mennek. De az emberek nagyon jók voltak hozzám. Az erdélyiek (a románok és a magyarok is) nyitottak és előítélet nélküliek. Adnak neked egy esélyt. Máshol senki se vesz komolyan, csak ha filmes suliba jártál, vagy apukád híres ember.
Reménykedsz az Arany Medvében?
Már csak rágondolni is mohóság. A fenébe is, örülök, hogy egyáltalán ott vagyok Berlinben, bárhol – Verseny, Panoráma, Fórum. Egyszerűen már attól boldog vagyok, hogy befejeztem a filmet, és ott vagyok egy nagy fesztiválon.
