Papp Gábor Zsigmond legújabb filmje, a Kémek a porfészekben – Rimner Gábor története elnyerte a 40. Magyar Filmszemle megosztott dokumentumfilmes fődíját. Két vetítés közti szűk félórában, néhány nappal a díjátadó ünnepség előtt beszélgettünk dokumentumfilmről, a Kádár-korszakról, kémekről és különös eszközökről.
Mikor kezdett el érdekelni a kommunizmus, ha nem is feltétlenül filmes témaként? Mikor kezdtél el tudatosan gondolkozni róla?
Gondolkodni akkor kezdtem róla, amikor katona voltam a 80-as évek közepén. Aztán a rendszerváltáskor, ami felemelő, magasztos és sok energiát adó dolog volt – az már más kérdés, hogy 20 év alatt ez az energia hogyan fogyott el az emberekből. ’89-ben én 22 éves egyetemista voltam. Akkor úgy éreztük, új világ kezdődik, és senki nem gondolta volna, hogy még 20 év gyűrkőzés után is, és 5 évvel azután, hogy belépünk az Európai Unióba, ilyen gazdasági és társadalmi problémák lesznek. És ’98-ban – annak is több mint 10 éve – megcsináltam a Budapest retró című filmet, ami ha nem is volt nosztalgiázás a Kádár-korszak iránt, mégis sokan annak tekintették. Pedig én csak azt akartam megmutatni, hogy a rendszer hogyan propagálta saját magát, és milyen képet szeretett volna saját magáról kiállítani: ez a létező világok legjobbika. Ugyanakkor saját magukat leplezik le ezek a filmek, azt, hogy mennyire szánalmas, szegényes világban éltünk. És tulajdonképpen ennek volt a folyománya Az ügynök élete és most a Kémek a porfészekben.
Az ügynök életéhez meglehetősen terjedelmes archív anyagot gyűjtöttél össze. Ez hogy történt: a témához kerestél mozgóképes anyagokat, vagy éppen fordítva, belebotlottál valamibe, ami felkeltette az érdeklődésedet az ügynökök képzése iránt?
Ez egy véletlen történet volt. Volt egy ÁVH-történeti kiállítás valamikor 2000 környékén a Történeti Hivatalban, ahol többek között a Rajk-perről, az ÁVH börtöneiről voltak anyagok, egyenruhák, fotók, egyéb dokumentumok, és az előtérben volt egy videomagnó és egy tévé, és néhány VHS-kazetta, amit be lehetett tenni. Már a címüket sem értettem: Tárgyi postaládák telepítése, Célszemélyek operatív megfigyelése… Belenéztem, és teljesen ledöbbentem, hogy mennyire abszurd ez az egész, hogy ezek a dolgok megvannak filmen. Abszurd már az is, hogy a rendszer ennyi időt, energiát és pénzt fektetett abba, hogy kiképezze a titkosrendőröket arra, hogy hogyan kell valakit megfigyelni, lehallgatni, a szomszéd bárasztalkától fényképezni, beszervezni vállalati besúgónak – minderről filmek készültek, sokszor színészekkel, statisztákkal, filmnyersanyagra, komoly költségvetéssel. És a másik, ami meglepett: hogy ezek a filmek megvannak. Annyira ügyetlenek voltak, hogy még csak nem is semmisítették meg őket. Gondolom, hogy az NDK-ban és a Szovjetunióban is készültek ilyen filmek, de azokat megsemmisítették.
A groteszksége és nevetségessége miatt játszattad újra Az ügynök életében a megfigyelés jeleneteit? Ezek az epizódok eléggé humorosak.
Igen, ott tulajdonképpen azt próbáltuk imitálni, mintha meglennének azok a felvételek, amelyeket a titkosrendőrök csinálnak Super8-as kamerával, és a kísérőszövegek meglehetősen parodisztikusak. Ezekkel a jelenetekkel akartuk oldani a komorságát és monotonitását, mert úgy éreztük, hogy eléggé lehangoló 70–80 percig nézni ezeket az oktatófilmeket. Úgy gondoltam, ha van mellettük valami vidámság is, akkor a film fogyaszthatóbb lesz, nem lesz olyan egytónusú, hanem a színesebb részek mellett a sötétebb is jobban érzékelhetővé válik.
És hogy találtál rá Rimner Gáborra?
Úgy, hogy tulajdonképpen ennek az anyagnak a kutatása és feldolgozása során nemcsak besúgós meg belügyes anyagokat, hanem kémelhárítási oktatófilmeket is találtunk. Tamási Miklóssal – akivel a retrókat meg az ügynökös filmet csináltuk –, úgy gondoltuk, hogy talán a Kádár-kori kémekről is érdemes lenne megmutatni, hogyan, miért működtek, milyen motivációval, milyen technikai felszereltséggel dolgoztak. Olyan embereket kerestünk, akiket kémkedésért és hazaárulásért elítéltek a Kádár-rendszerben. 10–12 névre bukkantunk, akik még élnek – van, aki külföldön, van, aki Magyarországon. Közülük sikerült megszólaltatnunk hármat, akik arccal, névvel vállalták azt, hogy kamera előtt elmondják, mit csináltak. A többiek különböző okokból nem vállalták: vagy teljesen új életet kezdtek, a feleségük sem tud arról, hogy ilyesmivel foglalkoztak, vagy félnek attól, hogy ebből a munkahelyükön valamilyen hátrányuk származhat… Végül tehát három emberrel forgattunk: Atkáry Arisztiddel, Csóka Ferenccel és Rimner Gáborral. Közülük Rimner Gábor története volt a legfilmesebb, legkrimiszerűbb; a másik kettőből is fogunk filmet csinálni, de Rimner Gábor adottságainál fogva is alkalmas volt arra, hogy saját maga eljátssza 30 évvel ezelőtti önmagát. Egyrészt még nagyon fiatal – 1981-ben csukták le, 27 éves korában, és 36 éves koráig, 9 évet volt börtönben, most 54 éves –, és láthatóan kedvvel és tehetséggel mozog a kamera előtt, mindenre emlékszik, és azt nagyon választékosan el is tudja mondani.
Itt volt a szemlés vetítésen is, igaz? Felfigyeltem rá a terem előtt a tömegben, anélkül, hogy tudtam volna, kicsoda, csak mert érdekes jelenség volt. Hogy nézte vissza a filmet?
Igen, itt volt, és nagyon nagy élvezettel nézte. Nyilván hiányolt dolgokat, amiket elmondott, és végül nem kerültek bele – de hát ez teljesen természetes, mindig így van: más az ő szempontja, aki megélte az egészet, és más a miénk, akik filmes szemszögből alakítjuk a történetet. Mi azt válogatjuk ki, ami szerintünk egy film a dramaturgiájába belefér, még követhető és érthető az emberek számára.
Ez a dramaturgia mintha kicsit játékfilmes dramaturgia lett volna: Rimner maga mondja ki egy adott pillanatban, hogy egyfajta James Bondként tért vissza Magyarországra, és járta végig ezt az utat. Nem csábított, hogy játékfilmként dolgozzátok fel a témát?
Nem csábított, mert én nem vagyok játékfilmrendező, az teljesen más gondolkodásmód… Ez olyan, mintha én birkózó lennék, és megkérdeznék, hogy miért nem bokszolok, amikor az sokkal több pénzt és sokkal nagyobb ismertséget hoz, és az embereket sokkal jobban érdekli. Tehát én eleve dokumentumfilmben gondolkodtam, de egy dokumentumfilmnek is lehet, illetve kell hogy legyen filmszerű dramaturgiája: eleje, közepe, vége, legyen benne feszültség, legyenek oldottabb részei. Ennek a történetnek is van egyfajta belső dramaturgiája. Azért persze igyekeztünk rájátszani erre a James Bond-vonalra az elejefőcímmel, a végefőcímmel és közben egy kis blueboxos játékkal.
Mi látszott felébredni Rimner Gáborban, amikor újrajátszattátok a régi jeleneteket, mit hozott ki belőle az, hogy újra át kell élnie ezeket a helyzeteket?
Féltem attól, hogy esetleg megrázó lesz számára, vagy nem fogja tudni végigcsinálni, de láthatólag nagy élvezettel csinálta. Tényleg újraélte az egészet, ami ugyan számára rosszul végződött – ennek ellenére nem éreztem rajta semmiféle megrendültséget. Úgy viselkedett, mint egy profi színész, tudta, hogy most ez a feladata, és nagyon jól megoldotta.
A rekonstrukciókban különféle tárgyakat használtok: egy pici mikroszkópot, egy papírba ültetett mikrofilmet stb. – ezek valóságos tárgyak voltak, vagy trükköztetek? Esetleg neki maradtak meg a letartóztatásakor meg nem talált kellékei?
Huh, most le fog lepleződni az infantilizmusom – én nagyon élveztem a forgatásnak ezt a részét. Az eszközök többségét én magam gyártottam. Például a mikrofilm-leolvasó egy CD-tartó hengernek a közepe, egy öntött, fekete műanyag cső, aminek a végét levágtam… A kő alakú konténert olyan habtéglából faragtam, amit a virágárusok használnak – abba tűzik bele a virágokat. Ha azt vízbe áztatod, akkor faraghatóvá válik – abból faragtam egy kibelezett krumpliszerűséget. Amikor ő azt elteszi az erdőben, akkor előbb beleteszi egy nejlonzacskóba azért, hogy ne legyen vizes a kabátja mert csurgott a víztől.
De megbeszéltétek előre, hogy hogyan néztek ki ezek a tárgyak, ahhoz igazodtatok, vagy ezek teljesen fiktív tárgyak?
Persze, fotók voltak róluk, sőt, oktatófilmek is. A mikrofilm-leolvasót egyrészt az ő magyarázata alapján készítettük, másrészt pedig a filmben is szerepelnek azok a fotók, amiket az ő letartóztatásakor készítettek, a Történeti Hivatalban megvannak. A házkutatás során lefényképezték az összes tárgyat, tehát a mikrofilm-leolvasót is, a tőrt is, a vegyindigót, a térképeket – ez alapján könnyű volt hasonlókat készíteni.
Rimner Gábor – eddigi – életének a hőstörténet-részére koncentráltatok, arról egyáltalán nem esik szó a filmben, hogy mi történt vele a börtönben vagy a szabadulása után. Ez egy másik történet lenne, vagy nem nyilvánosak a részletek, esetleg ő ragaszkodott hozzá, hogy ne kerüljenek bele?
Már ez az egy történet, Rimner kémkedésének a története is nagyon szerteágazó, és gondolom, hogy a börtön, vagy a börtönből való kikerülése lehetne egy második, harmadik rész, annyira szívesen és színesen beszél… De az, hogy milyen a börtönben valakinek, akit politikai okokból letartóztatnak, vagy hogyan próbál talpra állni utána, amikor kiengedik – ezt elég sokan el tudják mondani, sok leírásunk is van ezzel kapcsolatban, de a filmbeli technikai részleteket senki más nem tudná szerintem ilyen alapossággal, ilyen jó memóriával felidézni, pláne eljátszani, mint ahogy ő csinálta. Ezért választottam azt, hogy a történetnek ezt a vonalát erősítem fel.
A film végén elhangzik, hogy azóta sem történt meg Rimner Gábor rehabilitációja. A másik két embert sem rehabilitálták?
Az egyiket igen: van egy furcsa választóvonal, hogy a ’63 előtt elkövetett dolgok a semmisségi törvény hatálya alá tartoznak, tehát mentesítik és rehabilitálják azokat, akiket ’63 előtt kémkedésért ítéltek el, de a ’63 utániakat nem. Atkáry Arisztidet ’55-ben csukták le és ’56-ban szabadult a váci börtönből, és akkor nyugatra menekült. Ő és Csóka Ferenc Németországban él. De Csókát, akit ’66-ban ítéltek el egy gyerekes csínytevésért, még szintén nem rehabilitálták.
Látták esetleg a filmet olyanok, akik Rimner rehabilitációjában döntő szerepet játszhatnak?
Nem hiszem, mert a filmszemlén volt a bemutató, és szerintem a politikai döntéshozók nem ültek itt a filmszemle dokumentumfilmes programján, de abban bízunk – és főleg ő abban bízik –, hogy ha a film elkerül a televízióba, akkor azok is látni fogják, akik változtathatnak ezen a helyzeten. A politika és a jog eléggé ellentmondásos módon kezeli ezt a kérdést, nem tudnak mit kezdeni ezzel a történettel: egyfelől kapott egy állami kitüntetést a hazáért, de az ehhez tartozó életjáradékot nem kaphatja meg, mondván, hogy nincs rehabilitálva, tehát büntetett előéletű – ugyanazért a cselekedetért egyszerre kitüntetik és nem kap nyugdíjat. A döntéshozóknak nyilván el kellene gondolkodniuk ezen.
