Kissé csalódtam. Nem a filmekben. Az esemény horderejében. A kettős filmbemutató, akkor is ha rövidfilmekről van szó, és akkor is, ha ezek alig (vagy még nem) diplomázott rendezők alkotásai, a kolozsvári és erdélyi kulturális élet egyik markáns eseménye lehetett volna, ha…
Itt egy hosszas, és minden bizonnyal keserű eszmefuttatás következhetne arról, hogy a sajtó miért nem cuppan rá jobban az ilyen autentikus történésekre, hogy vajon hány vállalkozó – potenciális mecénás – kapott meghívót és ezek közül egyáltalán eljött-e legalább egy, hogy vajon az ilyen-olyan elöljárókat, civil szervezetek vezetőit és más hasonló jelességeket miért nem vonz egy olyan bemutató, amelyiknek célközönsége éppen az a réteg, amelyet a legnehezebb megszólítani, ha „komoly” dolgokról van szó. No, de az elszalasztott lehetőségekről nincs értelme fantázia-riportot írni.
Mi történt tehát szombat délután? A Győzelem (azaz Victoria) mozi megtelt, csak az első sorokban maradt néhány szabad szék. Kis késéssel színre lépett egy srác, akit többen ismerünk, látásból vagy nem csak látásból, de hogy ki ő, és milyen minőségében konferálta fel a két filmet, nem derült ki. Tessék kérem megadni a kellő tiszteletet azoknak is, akik outsiderek, akik nem tartoznak a nagy családhoz, és „csak” egyszerű mozilátogatók. Szóval ez a srác, akinek a nevét azért sem árulom el, mert lehet, hogy titokban szeretné tartani, néhány keresetlen szóval elmondta, hogy mi következik: két rövidfilm, Oláh-Badi Levente Blatt című melodrámája és Jakab-Benke Nándor thrillerje, az Olajszint. Persze nem szó szerint ezeket a kifejezéseket használta. Mint sapientiás tanári káder, elhatárolta magát mindkét alkotástól, mondván, hogy Oláh-Badi Levente már majdnem, Jakab-Benke Nándor pedig már 2 éve elhagyta az iskola padjait, és ezek saját, önálló alkotásaik. Azt is megjegyezte, hogy most már ott tart az erdélyi fiatal film, ahol a magyar avantgárd festészet: mindenkinek három neve van. Szóval vicces srác volt. Elég halkan beszélt, mikrofon sem volt, de azért odafigyeltek rá.
Következett a Blatt. Egy életérzés képkockákon. Kellőképpen naturalista, kellőképpen humoros, kellőképpen abszurd, kellőképpen szókimondó. Nem odamondó. Kinek is lehetne odamondogatni? A rendszernek? A Nagy Testvérnek? Hát ez nem igazán érdekes itt és most. Éppen ezért Oláh-Badi Levente úgy dönt, filmjében megpróbál megfogalmazni egy életérzést, a kolozsvári diáklét nehezen leírható atmoszféráját. Ehhez egy egyetemista életéből ragad ki tetszőleges pillanatokat (maga alakítja a főszerepet, naná, hogy önarcképet szemlélünk): vonaton utazás, kocsmázás nagyhangú haver társaságában, hazatelefonálás, véradás mint a pénzkeresés egyik alternatívája, tisztességes kocsmárosné és tisztességtelen jóbarát, ődöngés házibuli után, reménytelen szerelem és – miért ne – egy kis álom, egy kis elrugaszkodás az ellenőrök lakta várostól, a szerelem beteljesülése, nem is akármilyen módon: az albérleti szobácska „elindul” a fiúval meg a lánnyal, azaz akárcsak az első jelenetben, itt is a vonatablakból látható mozgó táj jelenik meg... Egésszé összeálló etűdök. Talán lehetne vitatkozni arról, hogy a Lány szerepét alakító Gulácsy Zsuzsanna játéka véletlenül vagy szándékosan nem természetes, hogy vajon hány kolozsvári intézményben beszélnek magyarul (a véradó központ alkalmazottai, de még a jegyellenőrök is ékes magyarsággal szólítják meg főhősünket), hogy vajon milyen évszakban játszódik a film (egy jelenetben hűvös ősznek/tavasznak hatnak a képek, máskor ragyogó nyárnak – például a parkban sétáló barátnők jelenetében) stb. De ezeknél a kekeckedéseknél talán fontosabb, hogy egy ígéretes filmecske jött létre, amiből kiderül, hogy alkotója tud és mer filmes eszközökkel operálni, ha valami mondanivalója van.
Oláh-Badi Levente: Blatt (Képek a filmből)
Jakab-Benke Nándor: Olajszint (Képek a filmből)
Érettebb alkotás az Olajszint. Jakab-Benke Nándor rövidfilmjében a végzet asszonyát egy fekete Toyota személyesíti meg, „aki” az erdőbe hurcolja áldozatait, ahol egy rendhagyó szexjelenet után elveszejti őket. Röviden ennyi. Ebben a történetben is van fiú meg lány – e két szereplő nélkül talán nem is érdemes hozzálátni a forgatókönyv megírásához. Van táj. Vannak szép fények – a szombati vetítésen technikai malőr miatt kevesebb látszott belőlük, mint amennyit belekomponáltak az alkotók („Nem ennyire sötét a film” – mondta Nándika). Az izgalmak fokozására van benne zene is, nem több és nem kevesebb, mint amennyi kell. És helyükön vannak a színészek is (Bartha László Zsolt, Jakab-Benke Bíborka, Debreczi Kálmán). A rendező pedig bátran vállalja, hogy alkotásának vannak filmes előzményei. A történetet elsősorban John Carpenter ihlette. A rendező bevallotta, hogy abban a részben, amikor a Fiú tévézik, szerette volna a film egy jelenetét idézni, de végül lemondott róla, hiszen Carpenter hasonló témájú filmje egy férfi és autója szerelméről szól, míg az Olajszint csupán a szexről. Lynchet és Cronenberget egy-egy kép erejéig viszont idézi, nem véletlenül.
Jakab-Benke Nándor alkotásában is vannak fehér foltok. Bár egyértelmű, hogy mi történik, a Fiú tetteinek motivációja nem elég explicit, még csak találgatni sem lehet, hogy melyik pillanatban fordul meg agyában először az autóval való közösülés gondolata.
Nem szánjuk értékítéletnek, de nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a stáblista hossza és összetétele is jelzi: az Olajszint komolyabb, azaz profibb, mint a Blatt. A két vetítés után a teremben lévők – többnyire fiatalok, egyetemisták – kérdezhettek volna az alkotóktól. Nem tették. De a hangulat jó volt. Azok, akik korábban nem ismerték őket, most rájöhettek: vicces ez a két fiatal rendező, értenek ahhoz, hogy egy félig-meddig protokolláris, feszélyező jelenetet feloldjanak egy-két poénnal. A bennfentes hangulatot ők is hangsúlyozták azáltal, hogy teremben ülő ismerősöket biztattak kérdezésre. A mozi előcsarnokában minden kilépőt kimérős borral kínáltak, átlátszó nejlonpoharakban. Ettől (vagy a cigifüsttől?) tovább oldódott az amúgy is oldott hangulat. Bár nem erre számítottunk, nyugodtan állíthatjuk: autentikus mondén eseményen vehettünk részt.
