A történetről ugyanazt mondhatjuk, mint Bodor Ádám Sinistra körzetbeli színhelyeinek mágikus realizmusba való beskatulyázásáról: nem, ez nem mágikus realizmus, ez a történet „pur” realizmus, és igen, ilyen esetek ma is előfordulnak a legendás és meseszép Székelyföldön. Miközben az eseményeknek mégis van egy székely gondolkodási logikát megtagadó fordulata...
Székelyföldi bigott katolikus családból származom. Ezúttal: szerencsére. Az 59. Berlinálé versenyprogramját elsőre azzal a gondolattal lapoztam végig a Múzeumok hosszú éjszakáján, hogy majd valószínűleg végignézünk egy rakat multikulti filmet, ami bár érdekes, de különösebb szellemi implikációt nem igényel, legalábbis olyat nem, ami a saját világomba nyúl bele. A Varga Katalin vetítésére egy német, egy román és egy erdélyi magyar barátommal mentem el, bevallom töredelemesen, a színészek miatt, akiket már évek óta követek a kolozsvári, illetve a sepsiszentgyörgyi színpadokon.
Filmnézés első tíz perce: jobbra-balra magyarázom, hogy ki-kicsoda, hol játszik, mit kell rajta látni, aztán a helyszín, illetve a nyelv, aztán elvesztem a fonalat: nemcsak mert sok a magyaráznivaló, hanem mert nem lehet elmondani. Film után ugyanez a próbálkozás: a későn érkező görög barátnőmnek elmondani nagyvonalakban, hogy mi történt: „tudod, van egy nő, akinek a gyerekéről 11 év után kiderül, hogy nem a férjétől van, azaz nem is, tudod, van egy nő, akit évekkel azelőtt megerőszakolnak egy stoppolás alkalmából és teherbe esik. Újra nekiindulok: nem, nem így: a film valójában egy nagyon erős nő és az őt megerőszakoló férfi körül forog, akiknek van egy közös gyerekük, aki azonban nem tudja fogantatása körülményeit...” Pár perc múlva tudatosul bennem, hogy nem tudom elmesélni, összefoglalni, kivonatolni, pontosabban nem tudom, a történetet melyik végénél ragadjam meg. A történet ugyanis nem a film kezdőpontjától indul, és nem is a film befejeztével zárul, valamiféle kielégítő csattanóval. Nem zárul, hanem továbbfolyik, vagy mondjuk inkább: tovább forog az idő és a székely társadalom kerekén?
A Berlinálé sajtókonferenciáján kiderül: nemcsak a nézők, hanem a szakik, a filmbeszámolósok sem igen tudnak mit kezdeni vele. A kérdések megrekednek: a film politikai háttere, a filmzene, helyszín, jobb esetben az alakítások nehézségei. Ha hozzáveszem a film archaikus dobozba való bekasztolását, a „tipikus Balkán” címkével ellátva, valamint a néhány nyugati feminista ízű kérdést a megerőszakolásra vonatkozóan, be kell látnom, rosszabb már nem jöhet. Persze, tetszik mindenkinek, senki nem akar kellemetlenkedni, mégis, a színészek, a rendező láthatóan zavarba jön egy-egy kérdés mellbevágó hatására. A dolog egészen odáig fajul, hogy színészeken kérik számon a történet alakulását, a cselekedetek miértjét, ami nemcsak azért meglepő, mert ezt nem feltétlenül az illetékeseknek teszik fel, hanem mert úgy tűnik, az okok képezik a nézők legnagyobb gondját, holott... és itt akkor következne, néhány általam megemlítendő státusba kiemelt részlet, vagy tényező.
A történettel kapcsolatban, azt hiszem, ugyanazt mondhatom, mint amit Bodor Ádám Sinistra körzetének színhelyeinek mágikus realizmusba való beskatulyázására szoktam mondani: nem, ez nem mágikus realizmus, ez a történet „pur” realizmus, és igen, ilyen esetek ma is előfordulnak a legendás és meseszép Székelyföldön (elfogultságomat ezúttal hadd ellensúlyozza akár egy egyhavi Háromszék vagy Székely Hírmondó híreinek megfigyelése és nyomon követése). Mindezzel ellentétben az eseményeknek mégis van valami székely gondolkodás logikáját megtagadó fordulata: nem a sorsát kezébe vevő (mások szerint emancipált nőnek titulált) asszonyra gondolok, hanem Borlán Antal karakterére, pontosabban a karakter felhasználásának céljára, valamint a kettejük közti viszonyra, amely nem merül ki közhelyesen az örök gyűlölet vagy egy gyilkosság elkövetésében. Az erőszak után 11 évvel találkoznak újra, tettes és áldozat szemtől szembe, a bosszú nem édes, az indíttatás sem feltétlenül abból ered (értelmezésem szerint legalábbis), hogy a becsapott férj elkergeti feleségét. A fordulat már ott elkezdődik, hogy Varga Katalint, a korábban valószínűleg jóhírben álló fiatalasszonyt nem köszöntik a falu lakosai az utcán. A törésvonal elindul és a repedés továbbhalad, több kisebb szálra bomolva, egészen addig, amíg az igazság ki nem bújik a föld alól. Katalinnak nemcsak azért kell szembe néznie múltjával, mert életét elítélte a társadalom, hanem elsősorban önmaga miatt. A hazugságok miatt veszi kézbe nemcsak az igazságszolgáltatást, hanem saját életét is.
Mindez később csapódik le, amikor a néző is megbizonyosodhat arról, hogy Katalin visszamehetne a férjéhez, van esélye az újrakezdésre (ezt csupán az a részlet jelzi, amely valójában nem más, mint egy telefonbeszélgetés a házaspár között). Újrakezdeni azonban csak tiszta lappal lehet, a korábban elindított fonalakat végérvényesen be kell fűzni, így anya és fia, Orbán a nagymama betegségének okán éppen a tettes bűntársának (Gergely) falujában kötnek ki, ahol sor kerül a gyilkosságra. A szekér továbbhalad az igazi bűnös felé, akiről kiderül: boldog házasságban él feleségével, és mégcsak fel sem ismeri egykori áldozatát, közös fiukat pedig a legkisebb sejtelem nélkül forgatja nyaka körül (a megoldás rendkívül érdekes, hiszen amit nem szabad kimondani, az egy gesztus révén jön felszínre, a kamerabeállítás révén pedig összhang teremtődik apa és fia közt). A levegőben sejtetett következő gyilkosság elmarad, ehelyett meglepő, egyáltalán nem számonkérő dialógus Antal és Katalin között, valamint egy elragadó jelenet egy közös csónakázással, melynek során kibontakoznak a történet addig palástolt eseményei. Az isteni gondviselés szerint azonban a dolgok körforgásban vannak, a tettes nem maradhat büntetés nélkül, Borlán Antal felesége felakasztja magát, Katalint pedig végzetszerűen éri utol a szintén saját kezével igazságszolgáltatást kereső férfi, Gergely sógora. Mindennek egyetlen vágással lesz vége. Nem tudni, mi lesz az életben maradt szereplőkkel, ki hogyan kapja meg büntetését.
Pálfy Tibor (Borlán Antal) szerint bárki követhet el hibákat, melyekkel majd egy életen keresztül együtt kell élnie, sőt egy adott ponton szembe is kell néznie ezekkel és hit kérdése, hogy honnan tud elég erőt meríteni ehhez. A film főszereplője, Varga Katalin (Péter Hilda) esetében sincs ez másképp: Istenhez imádkozik, hogy megtalálja azt az embert, akit meg akar gyilkolni: ugyanaz a kontraszt, ugyanaz a logikátlanság egy kívülálló számára. Ezen a ponton már kénytelenek vagyunk szembesülni azzal a kérdéssel, amit a film akarva-akaratlan feléleszt: hogyan fér meg például egy fekete gólya, majd később egy héja (melyet, ha az égen keringve látok, rögtön a veszéllyel asszociálok, ha más okból nem is, de nagyanyám babonái alapján, a hold állása egyben az események állására utal, nemkevésbé fontosak az álmok stb.) a Katalin nyakában lógó Mária-képpel? Talán ugyanúgy, ahogyan a babonák az Isten-hittel, és ahogyan egyetlen karakterben az elviselhetetlenségig fokozott rossz tulajdonságok a meglepően jók mellett.
Pedig a válasz ott van, és a film képein nagyon is követhető: egy olyan helyszínen, mint a Székelyföld, minden Istennek rendelődik alá, egy felsőbb hatalomnak, mely mindent determinál, és mindennek csak az ő függvényében van értelme. A gyermek, Orbán (Tankó Norbert) a körülmények ellenére Isten ajándéka, Katalin házassága Zsigmonddal szintén ennek tudható be, az igazság kiderülése isteni gondviselés, a bűnökért járó bűnhődés már mondhatni természetesen illeszkedik bele a sorba. Peter Strickland rendező elmondása szerint szándékában állt biblikussá tenni a történetet. Nos, a kiválasztott helyszínnel, közösséggel, azt hiszem, többszörösen is beletrafált. Értékítélek mérlegelése közben tevődik fel a kérdés: valóban az lenne egy film célja, hogy hozzásegítsen a jó és a rossz, a társadalom által elfogadott és nem elfogadott, valamint más dichotómiák szétválasztásához és bedobozolásához, hogy aztán a néző fogmosás után nyugodt gondolatokkal térjen ágyba? Vagy éppen az ezeken való felülemelkedés, abban az értelemben, hogy ezek a szereplők, nemcsak hogy felvállalják ezeket a tulajdonságaikat és azok következményét, hanem mindezt valami elképesztő erővel viszik véghez?
A képek sokkal többet hordoznak magukban az olykor idillikus mezőként elkönyvelt turista-pihenőhelynél, vagy az ijesztő Kárpátok fenyveseinél. Itt-ott becsúszik egy-egy érdekes eljárás: a hold formáját továbbvivő autólámpa, Katalin bekötött feje, mely a gyilkosság pillanata után szabadon van, haja pedig akárcsak egy tébolyulté, a leereszkedő és felszálló köd stb. Nem utolsó sorban a kellékek és a berendezés, melyeknek köszönhetően könnyen újra otthon érezheti magát az ember. Az öltözettel ez kevésbé stimmel, nem hinném ugyanis, hogy élre vasalt ingben kaszálna akármelyik falusi székelyemberünk, Katalin szoknyamodellje is jobban emlékeztet a kortárs egyetemista divatra, mint egy parasztasszony kötényére. Egyetlen zavaró szépséghibaként említeném azt az – esetleg éles fülűek számára következetlenségként elkönyvelhető – jelenséget, hogy Katalin fia, anyjától eltérően székely akcentussal beszél – anyanyelvről lévén szó ez kicsit furán hat.
Hogy tud-e egy angol rendező kielégítően autentikus filmet alkotni, mely illik egy 2009-es európai versenyprogramba, anélkül, hogy a „tipikusan Balkán” címkét ragasszák rá és a klasszikus archaikus világok egyikébe sorolják újra Erdélyt? Nos, ha ő sem, akkor az olvasó-néző joggal teheti fel a kérdést, hogy ki? A film alapján úgy gondolom, sikerült egy olyan térfelületet létrehozni, amelyen két nyelven (románul és magyarul), közös erővel és anyagi támogatással végre láthatóvá vált, hogy nemcsak két kultúra egymás mellett való éléséről, hanem elsősorban együttélésről van szó.
