Hangoskönyv vagy rádiójáték formájában lett volna igazán autentikus ez a történet: e helyett regény íródott és film forgott belőle. A leginadekvátabbnak az tűnik, hogy egy ilyen sztorit könyvlapokon olvasunk. De hasonlóan abszurd az is, hogy a betűk képének megfejtésére képtelen nő életét egy alapvetően irodalmias filmen követjük, esetenként a megértés érdekében a feliratokat olvassuk.
Vajon milyen kép alakulna ki bennünk, ha – akár Hanna a filmben – az alaposabb megértést, a felidézést segítő újraolvasás lehetősége nélkül az egyszeri hallgatásra kellene hagyatkozzunk? Vagy ha nem az elképzelést megkönnyítő történeti hitelességgel megkonstruált filmképek segítségével és Kate Winslet tényleg remek alakításában ismernénk meg a náci múltat hordozó nő történetét?
A holokauszt borzalmainak ábrázolhatatlansága sokszor merült már fel művészetben és (művészet)elméletben egyaránt – vajon nem az lett volna a legmegfelelőbb, ha a szerzők mindez, illetve a főszereplő analfabetizmusa előtt tisztelegve legalább a vizualitás szintjét kivonják az alkotásból? „Szerencsére” a film a haláltáborok néhány kiállítási elemének pár snittnyi, turistafilm-jellegű bemutatásán nem megy túl, úgyhogy ez a kérdés nem válik akuttá. Bár elsőre talán másként tűnhet, valójában az, hogy a 2. világháború jelenléte olyan halvány Stephen Daldry új filmjében, nem is annyira tévedés: a kényes múlt utólagos kezelhetetlensége a kényszerű felejtés és az önsanyargatóan kötelező emlékezés kínos keverékét hozta létre a német társadalomban. A nagy nyilvánosság előtt zajló perek és tárgyalások ellenére a hétköznapok túlélése érdekében az emberek kénytelenek (voltak?) száműzni annak a gondolatnak az árnyát, amit a film sajnos meglehetősen vázlatosan villant fel. A holokauszttal kapcsolatos perekkel foglalkozó jogászhallgatók egyik szemináriumi jelenetében kerül elő a téma, hogy hiába ítélünk el néhány – gyakran csak a véletlennek köszönhetően – reflektorfénybe került, beazonosítható bűnöst, valójában mindenki tudott a haláltáborokról, és nagyon sokan, akár közvetett módon, járultak hozzá a hitleri Németország rémtetteihez... A szemellenzős felejtés ellenére mindenütt jelen lévő múlt egyik kiváló megjelenítése a filmben az, hogy a náci múlt a hétköznapokban egyetlen helyen, a gyerek bélyegalbumában meglapuló SS-bélyegeken bukkan fel.
Daldry a nőiség különböző vetületei érzékeny ábrázolójának bizonyult előző két filmjében is: míg a Billy Elliot csupán közvetetten, egy alapvetően nőies „szakma” világába és a férfiasság azzal kapcsolatos viszonyulásaiba enged betekintést, a Virginia Woolf életét feldolgozó Órák kifejezetten erről szól. Mindehhez – főleg a második filmben nyilvánvaló ez – a női színésznők remek kiválasztása és kivételes alakításokra való ösztönzése párosult, és ez A felolvasóban sincs másképp. Mivel valamiféle személyes antipátia van bennem Kate Winslettel szemben, előre féltem, amikor megtudtam, hogy újra egy, az ő főszereplésével készült filmet kell végignéznem, de kellemeset csalódtam. A Revolutionary Roadban nyújtott érzelgős, sablonos és túljátszott teljesítménye után azt kell mondanom, hogy kifejezetten szerencsés véletlennek tekinthető, hogy a szerepre előzőleg kiszemelt Nicole Kidman családi okok miatt visszaadta a szerepet. Kevés megfelelőbb testalkatot és arcbeállítást lehetett volna találni, mint a filmért frissen Oscar-díjat kapott színésznőét: mozdulataiban és mimikájában állandóan benne van a felejthetetlen elfelejtésének igyekezetéből, a túlélhetetlen túlélésére való törekvésből fakadó zavartság. Kate Winslet szinte eszköztelenül, minimális gesztusokkal játssza el a hétköznapok rutinjába való belefeledkezést, amelybe fokozatosan lopózik be a feldolgozhatatlanság alig tudatos felismerése és a több évtizedet átfogó történetnek megfelelő megöregedés.
Az már nem az ő, hanem inkább épp a Bernhard Schlink regényéből adaptált sztori hibája, hogy a film nem képes az érzelmi azonosulás kiváltására. A múlt csak az emlékeinkben létezhet, ezért kifejezetten megfelelőnek tűnik az a napjainkból (pontosabban 1995-ből) induló keretes szerkezet, amelyet a forgatókönyv a regénnyel szemben választ: a múlttal való foglalkozásnak csak a visszaemlékezés pillanata által nyújtott perspektíva figyelembe vételével van értelme. Michael Berg (felnőttkori énjét Ralph Fiennes játssza) életének három fontos időszakába nyerünk bepillantást: a nála 20 évvel idősebb nővel folytatott kamaszkori viszony néhány hónapjába, a múlttal való kegyetlen, ítéletszerű szembesülés diákkori pillanatába, majd pedig ezen múlt feldolgozhatatlan megemésztésének időskori éveibe. A történelmi-társadalmi léptékű események személyes életben zajló lecsapódásának komplex története ez, amely azonban éppen nagyívűsége miatt inkább az észhez, mint a szívhez szól.
Nem igazán érzünk megrendülést, fájdalmat a szereplők iránt a film megnézése után, azonban ha hajlandók vagyunk odafigyelni a történet mélyén megjelenő szemléletmódra, akkor újra ráébredhetünk a múlt feldolgozásának kényes és megkerülhetetlen mivoltára. Arra, amivel – aktualitása és szükségessége ellenére – mifelénk a kelleténél valószínűleg sokkal kevesebbet foglalkozunk. Ha az igényt egyáltalán tudatosítjuk.
