Nem becsüljük meg azt, amink van. Nem vigyázunk eléggé egymásra. Nem gondolunk eleget a jövőnkre, és gyakran elhanyagoljuk szeretteinket. Szüntelenül rohanunk, és önző módon azt hisszük, hogy így mindent megúszhatunk. Persze ez nem a megoldás az élet nagy problémáira, és ezt mi is nagyon jól tudjuk. Éppen ezért egyáltalán nincs szükségünk egy milliomodik szemfelnyitós amerikai drámára.
Gabriele Muccino nem az első és nem is az utolsó európai rendező, aki „eladta a lelkét” Hollywoodnak. A nemrég még oly bájos romantikus vígjátékokkal (például a L’ultimo bacio – Az utolsó csók, aminek persze azóta már hollywoodi remake-je is készült) hódító olasz rendező legelőször 2006-ban cseppent bele a nagy amerikai zúzdába. Ennek eredményeképp készült el A boldogság nyomában című alkotás, a mindenki által jól ismert Will Smith főszereplésével. Úgy tűnik, hogy Will Smith-szel dolgozni nagyobb élvezet, mint bármelyik más attoréval vagy attricével, hiszen Muccino legújabb filmjében ismét ő kapta a főszerepet. Smith-szel csak egy baj van, de az elég nagy ahhoz, hogy bezavarjon az amúgy is hadilábon álló filmbe: nem illik hozzá a komolykodás. Ugyanaz a szindróma, mint Jim Carrey esetében A 23-as számban. Éveken keresztül idétlenebbnél idétlenebb vígjátékokban láttuk, és valljuk be, neki az áll(t) jól – errefel Joel Schumacher fogja magát és egy thriller főszereplőjévé „lépteti elő”. Will Smith-szel is hasonló a helyzet, hiszen csak fel kell bukkannia és máris ilyen legendás címek jutnak eszünkbe, mint a Sötét zsaruk, Kaliforniába jöttem (a kultikus frizurával!) – ezek után nagyon nehéz komoly akcióhősként és az élet által megkeserített, komoly férfiként tekinteni rá.
A Hét életben viszont kapunk még egy esélyt. Ugyanígy, filmbeli karaktere, Ben Thomas is esélyt kap arra, hogy igencsak különös körülmények között 7 ember életén könnyítsen. Az állandóan tökéletesre vasalt öltönyökben mászkáló adószedő (látszólag) rejtélyes módon csöppen bele 7 ember életébe, akiknek (látszólag) semmi közük egymáshoz. Ben csak hirtelen megjelenik, segít, majd felszívódik – kivéve egy esetet, amikor akaratlanul is szerelmes lesz a szívbetegsége miatt haldokló, szépségtől és nőiességtől sugárzó Emilybe. A film első másfél órája roppant vontatottan szemlélteti az adószedő mindennapjait, de legalább időt ad arra, hogy jól kidolgozza az Emilyvel bimbózó-félben levő kapcsolat részleteit. Semmit nem siet el, ami a film második felében inkább a kárára válik – a könnyed varázzsal induló mozi szívmarcangoló drámába és sajnos kiszámítható történésekbe torkoll (kitartó férfi egy haldokló nő mellett? – az Édes november százszor hitelesebben és ezerszer fájdalmasabban előadta már ugyanezt).
A Hét élet tipikusan az a film, melyben már az első percekben lelövik a poént, pedig nagyon szükség lenne rá, hogy az utolsó pillanatokra tartogassák. Ben valódi kilétét és múltját hatalmas homály övezi, csupán néhány flashback-kel emlékeztetik a nézőt arra, hogy emberünk miért is teszi azt, amit tesz. Az is hetedhét rejtély akar lenni, hogy miért pont erre a 7 emberre esett a választása, ám a szemfülesebbje nagyon hamar rájön a titok nyitjára. Nekik nem nagy meglepetés a film hátralevő része.
A kissé satnyára sikerült forgatókönyv ellenére (noha „az élet írta”) a rendező és a színészek is nagy erőfeszítéseket tettek a végtermék érdekében. Rosario Dawson tüneményesen nőies alakítása messze kiemelkedik a többiek közül, Woody Harrelson viszont látott már jobb napokat is. Will Smith leginkább a homlokráncolásban jeleskedik, és a Ben múltját felidéző flashback-ek egyikében Tom Cruise adoptált fia, Connor is feltűnik – ez első filmes „szereplése”. A zenére sem lehet semmi panasz, hiszen Mozarttól kezdve Morriconéig mindenfélét hallhatunk – legalább fenségesen kitölti a drámai űrt.
Túlzottan egyszerű film, és meglepő lenne, ha bárkinek bármi újat mondana. De sosem lehet tudni, egy próbát talán megér… Viszont az alatt a két óra alatt inkább elkezdhetnénk rendezkedni saját életünk és gondolataink táján – ne várjuk meg, hogy Will Smith rágja a szánkba.
