Gyomrunkba, ágyékunkba bokszoló, netán lelkünkbe gázoló közelképeivel és degenerációs esettanulmányaival a Taxidermia elsőre épp oly bizarrnak, kereknek, tökéletesre csiszoltnak és meghökkentőnek tűnhet, mint egy üveggömbbe öntött embrió-kulcstartó. De a benne leginkább zavarbaejtőbb talán mégsem a (nagyon is emberi) testi üzemmód közvetlen közeli követése, sem a (részben már Parti Nagy által megírt) extrém szereplők és történések megjelenítése, hanem inkább az, hogy univerzum-szerű szerkezetbe rendezettsége miatt groteszk emberképet felmutató világértelmezésnek is tekinthető.
Persze, a végső nagy kérdések eldöntése előtt még számtalan részlettel bíbelődhetünk, hiszen a végtelenül sűrű szövetű, feszesre vágott, alig 86 percnyi játékidejű (!) Taxidermia úgy feszegeti húsbavágó kérdéseit, hogy közben több értelmezési lehetőséget is megnyit − és nyitva hagy. Bár a legfőbb tét valószínűleg nem a konkrétan megidézett 20. századi évtizedek történelmi-politikai kontextusa volt: a Horthy-rendszer, a szocializmus és a fogyasztói társadalom néhány jellegzetes helyszínnel, gesztussal és szófordulattal való megidézései nemcsak az egyes epizódok, és „főbűnök” elgondolkodtató háttérdíszleteiként érdekesek (bujaság − világháború; zabálás − szocializmus; halál − fogyasztói társadalom), de egyenként, sommás rendszer-kritikákként is helytállóak. Minden társadalmi vonatkozás azonban irrelevánssá törpül a fiktív, magyar „család” férifági leszármazottainak privát történetében, akik egész létezésükkel valamiféle test-filozófiát jelenítenek meg, amennyiben a számukra legfontosabb tevékenységek (élvezet, sport, művészet) megvalósításához saját testüket használják fel. Az erőszakos események, gyilkosságok és patológikus szélsőségek ellenére a Taxidermia az ismerős test ismeretlen, félelmetes mélységeiről, energiáiról mindvégig komor, ám tragikomikus szemtelenséggel számol be.
Az első történet az ösztönös testé. A hideg fáskamra magányában a saját test az öröm, élvezet forrása a nyúlszájú tisztiszolga-nagyapa számára, aki már-már megszállottan akar gyönyört kicsiholni belőle, bármi áron. Az állandó kívülállás Morosgoványi Vendel (Czene Csaba) számára a képzelődés, álmodozás és leskelődés pillanataiban oldódik fel különféle fantazmaszturbációkban. Két-három évtizeddel később Balatony Kálmán (Trócsányi Gergely) már tudatosabban dolgozik a testével: össz-űrtartalmát zabálással és hányással versenyszerűen tágítja, növeszti, miközben önnön új, rejtett dimenzióit tapasztalja meg − micsoda hatalom a test felett, avagy a test bámulatos hatalma saját gazdája felett (Parti Nagy monológikus prózája ebben az epizódban találja meg a helyét a legprímábban). Évek múlva, fia, az állatkitöméssel foglalkozó Lajos (Marc Bischoff) saját mesterségét fejleszti furcsa művészetté, mikor bonyolult számításokkal tervez meg és kivitelez egy önpreparálási attrakciót. Mindeközben lehet borzongani a kínos helyzeteken, szókimondó jeleneteken és „bensőséges” látványokon, de lehetetlen nem észrevenni, hogy apák és fiaiak egymásra következésében a tudatalatti−tudatos−tudatfeletti hármasára, sőt a Test antropológiai formájára ismerhetünk rá, lábakkal, ágyékkal (nagyapa), gyomorral, belekkel, törzzsel (apa) és kezekkel, fejjel, aggyal (unoka). „Evoluciós” tekintetben is fokozatosan válnak ki az állati létből, és az állatok társaságából ezek a figurák: a szinte állati sorban tartott Vendelnek hálótársa, vánkosa a termetes koca, melynek feldarabolt teteme lesz halotti ágya is; a disznófarokkal született Kálmán előbb önnön testét, majd három házimacskáját hízlalja hatalmasra; Lajos pedig már hűvös szenvtelenséggel tömi ki a medvéket, majmokat, nyesteket. A Taxidermia történetvezetése is ezt a körkörösséget, organikusságot sugallja a sötétben föllobbanó gyertyaláng nyitóképével és a köldök közelijének zárlatával. Ez a köldök egyúttal a családtörténet végére tett pont, a ráközelítő kameramozgás az eredetre, előzményekre figyelmeztet, hiszen Lajos kipreparált test-torzója felmenőinek méltatlan halálával (hátulról fejbelőtt nagyapja, saját macskái által kibelezett apja) is merész kontrasztban áll.
Éppen ezért, ha a Taxidermiát a Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? kérdésekkel próbálnánk kapcsolatba hozni, csak zsákutcába jutnánk. A defektes „archetípusok” ugyan azt teszik, amit mindannyian: ölelnek, esznek és ölnek, de mindent olyan patológikus, abnormális monomániával, hogy − a lélektani hitelesség ellenére − csak groteszk karikatúrái, túlzásai lehetnek ezeknek az életfenntartási ösztönöknek. Univerzum-szerű szerkezetével, rögeszmés szereplőivel és bizarr cselekményével a Taxidermia nem az emberről, hanem a testről, a húsról beszél, olyan morbid iróniával, amely még önnön fő szervezőelvét, a történet gerincét jelentő „vérvonalat” is épp a nemzési-kapcsolódási pontokon kérdőjelezi meg (Vizionált-e a nagyapa? Nem előzte-e meg Kálmánt a kollega?).
Az amúgy is profánul látványos környezeteket (disznóvágás, evőversenyek, preparátorműhely) már-már kézjegyszerűen jellegzetes képi megoldások kísérik. A lélegzetelállító madártávlatok és váratlan, mikroszkópikus nagyítások, a tereket pimasz könnyedséggel felborító, kiforgató trükkfelvételek, idő- és térugrásokat szinte zökkenőmentesen áthidaló vizuális- és hangmegoldások, 180 fokos kamerforgások mellett a film legerősebb képi eszközei a hol részletező, hol elbizonytalanító, hol kommentárként használt közelképek. Nagyokat tud ütni az, ahogyan a bizarr jeleneteket és témákat (nemi- és belső szervek, hányás, ürítés, szex, embrió-preparálás, nyúzás, boncolás) nem egyszer közelről, kendőzetlen módon feltárva látjuk, és már a puszta nézéssel részeseivé leszünk az élvezetnek, evésnek, halálnak.
Bár a Taxidermiának szinte minden egyes snittjét tanítani lehetne, éppen tökéletes technikai precizitása erősíti meg különös sterilitását. Mert bravúros a Parti Nagy történetek kiválasztása, összeszerelése és filmmé alakítása, de az érzéki témák és közelképek ellenére is a legelszántabb néző is lesiklik, visszapattan róla, és csak a távolból csodálhatja. Mindez talán annak az alkotói távolságtartásnak is következménye, mellyel Pálfi nem az „így jöttem”, hanem az „így mentem el” útját választja, amely azonban mégis inkább „így mentek el − ők”. A Taxidermiában az „így jöttem”-filmek személyessége lényegül át, sterilizálódik érdekes, furcsa preparátummá. Racionálisan és szakmai profizmussal preparálják ki a Taxidermia készítői az egyes történeteket, forgatva, felmérve, fogást keresve rajtuk, a szereplők bőre alá nyúlva, a részleteket helyenként a molekulákig kinagyítva tartosítják és fűzik végül készre az alapanyagot. A filmkészítés mint preparáció, taxidermia. Ambiciózus, megkerülhetetlen, zseniális.
