A Goethe Intézet idén 14. alkalommal megrendezett új német filmeket bemutató szemléje, a Szemrevaló: mozi a javából hagyományosan az előző év német filmjeiből válogat. Ezúttal színvonalasan elkészített közönségfilmeket, két kulturális érdekességnek mondható dokumentumfilmet és egy kerekasztal-beszélgetést prezentált az érdeklődőknek, ami nem túl merész, de mindenképp hiánypótló vállalás.
Aki ma Európát akar látni, az jó eséllyel Berlinnek veszi az irányt: oda megy tanulni, alkotni, tapasztalatokat gyűjteni. A kortárs német kultúra ma egyszerűen sikk, vagy ha úgy tetszik: kívánatos, eladható, ami a következetes kultúrpolitika – az oktatási, kutatói, művészeti díjak és ösztöndíjak, az átgondolt kultúrfinanszírozás – érdeme.
Komoly teljesítmény, ha meggondoljuk, milyen imázst kellett felülírnia az elmúlt bő fél évszázad alatt. Nem véletlen, hogy a múltat – a részben leküzdendő, részben hasadt (kettészakadt) nemzeti történelmet – a német film önigazolás helyett önvizsgálatra, tükörként használja. A múlttal szembesítő német filmek hosszú sorába kapcsolódik be a szemlén bemutatott A Baader Meinhof csoport (r. Uli Edel), amely a szélsőbalos terrorszervezet történetét, a nyugatnémet történelem egy fejezetét beszéli el. Feltehetően a film idei Oscar-jelölése adta a szervezőknek az ötletet, hogy ezzel a filmmel foglalják keretbe a Szemrevaló amúgy nem összefésülhető programját. A március 2-i kerekasztal-beszélgetésre – a nyitórendezvényre – meghívták Astrid Proll fotográfust, aki huszonévesen maga is jelen volt a Rote Armee Fraktion megalakulásánál, eleinte részt vett annak tevékenységében, majd börtönben ült évekig. S habár ez érdekes, és az izgalmas vitához adott volt minden – beleértve egy újságírót, egy történészt és az érdeklődő közönséget –, a reveláció valamiért elmaradt. A RAF-ról sem tudtunk meg sokat, Astrid Prollról pedig leginkább csak annyit, hogy számunkra nyilván elképzelhetetlen dolgokat tapasztalt, de minderről nagyon távolságtartóan beszél. Ennél zavaróbb volt az a tény, hogy a filmet, amely a kerekasztal apropójául szolgált, csak kilenc nappal később, a szemle budapesti zárónapján tekinthette meg a közönség.
Szerencsére egyéb koncepció nem nehezítette a tájékozódást, a programot láthatóan olyan igényes közönségfilmekből állították össze, melyeket egy-egy itthon is ismert rendező vagy színész neve fémjelez. A nyitófilm, az Oscar-díjas Caroline Link Im Winter ein Jahr (Tavaly télen) című családi drámája tanulmány a gyászról. Egy lányról szól, aki a bátyját, illetve egy anyáról és apáról, akik a fiukat veszítették el: mindhárman ugyanazt az embert, mégis mind valaki mást. Gyászuk tehát közös, azt mégsem tudják egymással megosztani. A film legeredetibb figurája, tulajdonképpeni katalizátora egy festő (Josef Bierbichler), akit az anya azzal bíz meg, hogy fesse le gyermekeit egyetlen hatalmas képen, úgy, mintha a fia még élne. A festmény a szemünk előtt alakul, s ezzel párhuzamosan bomlanak ki a jellemek, az események, olykor kissé amerikaiasan, túlartikuláltan, de lélektanilag hitelesen. A film – meggyőző színészi alakításaival – kellemes meglepetés lehet azoknak is, akik számára a Hontalanul Afrikában (a rendezőnő Oscar-díjas filmje) túlontúl érzelgős volt.
Christian Petzold új filmje, a Jerichow szintén kerek, minden részletében profi munka, mégis vegyes érzéseket hagy maga után. Meglehet persze, hogy csak azért gondolom, mert Petzold A postás mindig kétszer csenget adaptációjára vállalkozik, amelyben eredetileg – legalábbis a Jessica Lange-Jack Nicholson verzióban – volt némi erotika. Ez a Jerichow-ból hiányzik, itt már csak kétségbeesés és szűkölés van a kapcsolati háromszögnek ezen az oldalán. Van viszont egy elképesztően érdekes férj (Hilmi Sözer), aki ezúttal nem görög, hanem török, és nem benzinkutat, hanem út menti büféket üzemeltet. Alinak hatalmas lelke, vajszíve van, viszont lakik benne egy rögeszmés, üldözött dúvad is. A filmben ő az, aki átélhető érzelmeket produkál és kelt a többiekben.
A szemle játékfilmjeinek sorában a változatosság kedvéért egy fantasy is szerepelt. A német Harry Potterként is emlegetett Krabat (r. Marco Kreuzpaintner) egy nálunk szinte ismeretlen ifjúsági regényt visz vászonra, látványában és fordulataiban egyaránt hátborzongatóan. A grimmi hagyomány – nyilván. De egy torzarcú varázsló fogságában fekete mágiával foglalkozni, és emberi csontokat őrölni egy malomban, méghozzá annak biztos tudatában, hogy a végén a varázsló úgyis mindenkit kinyír – ettől még nekem is rémálmaim lesznek.
A Szemrevaló programjába két filmtörténeti érdekességgel bíró dokumentumfilm is bekerült. Televíziósabb jellegű a Wenders életrajzát leíró Von einem der auszog... (Wim Wenders – A korai évek, r. Marcel Wehn ), izgalmasabb az Auge in Auge – Eine deutsche Filmgeschichte (Szemtől szemben, r. Michael Althen és Hans Helmut Prinzler), amelyben tíz híres német filmes (Tykwer, Link, Wenders, Dresen, Ballhaus…) beszél kedvenc német filmjei egyikéről, többnyire a filmtörténeti kánon ismert darabjairól. Közben a narrátor arról elmélkedik játékosan, vajon mitől is német a német film, ami – gondoljuk el ugyanezt magyar viszonylatban – elég mulatságos. El is hangzik minden: a német film túlzó, melankolikus, szorongással teli, misztikus, nélkülözi a könnyedséget, szenved a szexualitástól… Mind közül Wenders megállapítása a legeredetibb: számára a német filmekben az a német, ami elől ő Amerikáig menekült. Doris Dörrie viszont épp Wenders egyik korai, még az NSZK-ban készített filmjét mutatja be kedvenceként. Amerikából hazatérve őt az Alice a városokban döbbentette rá arra, hogy a német film milyen csodákra képes.
A Művészben és az Örökmozgóban, valamint a szegedi Grad Caféban lezajlott szemleprogram – összesen 8 film – jórészt várhatóan televíziós forgalmazásra számíthat Magyarországon. A Baader Meinhof csoport ellenben már most elérhető a mozikban.
Jerichow – további képek
(Forrás: kino.gmx.de)
Szemtől szemben – további képek
(Forrás: critic.de)
