Kedves hölgyeim, mit szólnak ahhoz, ha azt mondom, hogy napjaink két legnépszerűbb (és nem elhanyagolhatóan jóképű) svéd színészét láthatjuk meztelenül ugyanabban a filmben? Nem hangzik rosszul, ugye? És ha azt mondom, hogy ez a két férfi önfeledtül csókolózik és hentereg egy franciaágyon? Ez már nem túl hízelgő, ugye?
Ella Lemhagen legújabb alkotása, a Michael Druker darabján alapuló Patrik 1,5 egy új műfaj honosításáért kiált. Ezért fájó szívvel, ügyesen be is dobozoltam a homromkom (homoromantikus komédia) kategóriába. Fájó szívvel, mert a férfiasságot megtestesítő Gustaf Skarsgård (Göran) könnyűszerrel lerombolja eddig felépített imidzsét, Torkel Petersson (Sven) pedig továbbra sem lesz egyéb, mint egy tenyérbemászó, alattomos figura.
A „svéd vígjáték” szóösszetétel nem tartozik a legszerencsésebbek közé. Nagyon alaposan kell kutakodnunk memóriánkban, hogy valami pozitív emlékhez asszociálhassuk, mindig csak a baj van velük. Pedig ezeknek a bice-bóca vígjátékoknak a mélyén is ott lapulnak a svédek problémás mindennapjai, de valahogy még ettől sem tűnnek olyan viccesnek – leginkább azért, mert tudatosan akarják viccesre domborítani. Nagyszerű példa erre a kiégett humorra Josef Fares nagysikerű Jalla! Jalla! (2000) című komédiája, ugyancsak Torkel Petersson főszereplésével. Fares filmjében egy libanoni bevándorló család történetén keresztül leshetünk be a svédektől oly eltérő szokásokkal rendelkező emberek életébe, Lemhagen esetében pedig egy másik „nagy ügy” hasonlóképpen frappánsan kerül terítékre – a homoszexuálisok legalitása, a meleg házastársi viszony, és a film központi témája: a meleg házaspár, mint adoptáló szülők.
Göran és Sven boldog homoszexuális házaspár, és mint minden normális házaspárnak, nekik is csupán egyetlen dolog hiányzik, hogy végképp kiteljesedjen boldogságuk: egy baba. A két férfinak nem sok esélye van egy saját kisbabára, ezért adoptálniuk kell egyet. Svédország abban a szerencsés helyzetben van, hogy mind a homoszexuálisok házassága, mind az örökbefogadás megoldható legális keretek között, ezért hamarosan meg is érkezik a jóhír a kis családba: megvan az adoptálandó csöppség, mégpedig a másfél éves Patrik. Göran és Sven a legodaadóbb hetero-párokat is megszégyenítő módon kezdik berendezni a gyerekszobát, megvásárolni minden szükséges darabot. Patrik hamarosan meg is érkezik, ám a két férfi legnagyobb meglepetésére kiderül, hogy egy apró, vesszőnyi hiba csúszott a dologba: Patrik nem 1,5, hanem 15 éves (kend a szociális osztályra!), és Patrik nem egy aranyos kisfiú, hanem egy kiskorú bűnöző, aki ráadásul homofób is. Hogyan lehet korrigálni egy ilyen élő, két lábon járó hibát, aki minden szóra és érintésre túlzó érzékenységgel reagál?
Lemhagen filmje valószínűleg nem kerül be a legemlékezetesebb és a leghumorosabb svéd filmek közé, mégis van benne valami egyedi. Marek Wieser tiszta képei és Lene Willumsen látványtervező mesterien összeállított filmes tere már csupán önmagában nagyszerű kifogás lehetett volna a film elkészítésére. Egy olyan pedáns, steril világot kelt életre, ahol minden álomszerűen tökéletes, mégis életszerűen romlott. Hiszen hol létezik egy olyan közösség, melynek minden egyes tagja elfogadná, megértené és támogatná a melegek helyzetét? Itt mindenki a legszélesebb mosolyával fogadja őket, és azon az apróságon, hogy Svennek és Görannak is férje van, csupán néhány másodperc erejéig pironkodnak – legalábbis látszólag.
A végkifejletet sajnos már jó előre lehet sejteni, noha néhányszor megcsavarják az eseményeket a néző félrevezetése érdekében – sikertelenül. A film mentségére váljék az is, hogy a nem mindennapi történet mellé egy nem mindennapi előadásmód is társul – már ami Skarsgårdot illeti –, mindkét főszereplő már-már gyanúsan hitelesen mozog meleg énjében. Skarsgård nagyon érzéki és érzékeny egyben, Petersson viszont hitelessége ellenére sem győzött meg, ami a színészi képességeit illeti. Valahogy sem hetero- sem homoszexuális formában nem az igazi. Talán majd transzvesztitaként…
