Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A kislányának minden este mesét olvasó apa azonban különleges adottsággal rendelkezett: minden, amit felolvasott, rögtön valóra is vált. Így szabadított a világra néhány gonoszt és hőst, saját feleségét pedig a könyv lapjaira „száműzte”. Mi mást lehet ilyenkor tenni, mint útra kelni és hosszú évek vándorlása, megpróbáltatásai után visszacsinálni mindent, és boldogan élni...
Ez volna a Cornelia Funke bestsellere alapján készült Tintaszív története, amit akárhonnan is nézünk, elsőosztályú alapanyagként tárja elénk mindazt, amiért szeretünk mesét olvasni, vagyis az átélést és a fantázia világában való teljes, feltétel nélküli megmártózást. Mert mitől jó egy jó mese? Attól, hogy tanít valamit, attól, hogy szórakoztat, de ami talán a legfontosabb: hogy elvarázsol, magával ragad. A Tintaszív nem ilyen történet.
Egy mesének sok mindent meg lehet bocsátani. Egy mese lehet érzelgős, egy mese lehet szirupos, lehet pofonegyszerű a története és és lehetnek sablonos karakterei, ha a küldetését teljesíti és magával ragadja az embert, különösen a gyerekeket. A Tintaszívnek azonban mindezt egyszerre kellene megbocsátani, de nem lehet, mert pontosan az hiányzik belőle, amitől működne: a varázslat. Csak ülünk, a film lepereg a szemünk előtt és semmi, de tényleg semmi. Nem szippant be, nem izgulunk a hősökért, a fantáziánk takaréklángon pislákol.
Pedig világosan látszik, hogy az alkotók megpróbálták minden korosztály számára élvezhető tenni művüket. Az ismert mesehősök csak úgy záporoznak a valóságba, nem is beszélve a mindenféle mágikus tárgyakról. A baj csak az, hogy mindez csak eszköz egy vérszegény történethez, amiben nincs igazi, karakteres hős, nincs elég mesei fordulat – vagyis nincs miért és kiért izgulni.
A másik probléma a film üzenetével van. Az egyszeri mozinéző azt gondolná, hogy itt most a könyvekről lesz szó meg az olvasás varázsáról, vagyis arról, mit is jelent kézbe venni egy könyvet, milyen megmártózni benne, milyen vele együtt lélegezni. Ez a törekvés ugyancsak ígéret marad, néhány tételmondatra redukálva, csak úgy a levegőben lógva, kihasználatlanul. A film ezzel be is üti az utolsó szöget saját koporsójába, hiszen a mondanivalója éppen az lenne, ami a feladata, de a forgatókönyvírónak és rendezőnek nevezett rossz mesemondók képtelenek arra, hogy átadják ezt a nézőiknek.
Így pedig hiába a mellékszerepekre kárhoztatott igazán impozáns szereplőgárda (Helen Mirren és Paul Bettany kiváló, Andy Serkis jó, Jim Broadbent viszont nem kapott elég teret), hiába a sok effektus (az Ózból megidézett forgószél különlegesen sikerült lett, minden más csak hozza a manapság elvártat) és hiába a népszerű, és klasszisokkal jobban megírt regény: a film felsorakozik arra a hosszú listára, melyen a kihagyott lehetőségek gyűlnek, és valószínűleg villámgyorsan kikopik az emberek emlékezetéből. Nyert a gonosz tömegfilmgyártás, itt a vége, fuss el véle...
