Az akciófilmek a hollywoodi szórakoztatóipar legkelendőbb termékei közt vannak. Egyesek azért zabálják, mert nem jelent különösebb erőfeszítést az emésztésüknek, mások azért, mert a való világban jól hasznosítható „tanulságokkal” szolgálnak, megint mások meg egyszerűen csak az adrenalinlöket miatt. „Elit” filmes körökben viszont utálni szokás ezt a műfajt...
Hogy miért a népszerűtlenség? Hol őszinte meggyőződésből, hol sznobizmusból, hol meg egyszerűen meggondolatlanságból… A fent említett „elitek” szájából/tollából/klaviatúrájából olyan cinikus (de ettől még persze sok esetben érvényes) kijelentések származnak, mint például hogy a kortárs akciófilmek egy olyan társadalom alkotásai, amelynek a legnagyobb „eksön”-élményei..., nos, maguk az akciófilmek. Persze a kevésbé elfogult, sokkal nyitottabb néző jól tudja, hogy vannak kivételek a harcosok, bosszúálló apák, testvérek, barátok mitikus tevékenységének vizuális ábrázolásait illetően. Az elit kör számtalan megnyilatkozásából a műfaj hódolói azt is tudják, hogy mindenik eksön mögött – még a kivételek mögött is – ugyanaz az őselmélet áll. A harcos mindig a társadalmi csoportok irányítója volt, mindaddig, míg a közelmúltban a bürokrata át nem vette tőle ezt a szerepet. Az akciófilmek tulajdonképpen ezt a veszteséget próbálják kompenzálni, azt a látszatot tartván fenn, miszerint a fegyverviselők – a hős vagy antihős lövöldözők – tevékenységén még múlik valami. Holott a lövöldözések, a nagy bunyók rég csak kocsmaszinten érdekesek, az igazi mozgatója mindennek már az a komplex hatalomrendszer, amely először volt képes a robbanó erőt és a feltétlen erkölcsösséget (esetenként erkölcstelenséget is) saját szolgálatába állítani. Az akciófilm nézője tehát azért érzi jól magát, mert azonosulhat azzal az erővel, mely anti-bürokratikusan, sokszor írott törvényeknek ellentmondva ellensúlyozza a gonosz (sokszor globális méretű) ténykedéseit.
Nos, a franciák B-kategóriás akció-mágusa, Luc Besson, Robert Mark Kamennel karöltve összerakott egy forgatókönyvet. Ezt Pierre Morel direktor úr úgy levezényelte, hogy az akcióbarátok mellett az „elitek” is megnyalnák a kezüket a billentyűzetkoptatás után. Persze, csak ha átlépnék a mozik küszöbét, és megnéznék az Elrabolva című 90 percest, azt az ízig-vérig – dinamikus – francia közönségfilmet (néhány hollywoodi sablonelemmel tarkítva persze), amely ha sok lelki táplálékot nem is nyújt, vizuális ingerigényünket, mely néhanapján vérre, golyózáporra, és hullahegyekre is fókuszál, mindenképp kielégíti.
Narratív szinten egy meglehetősen egyszerű, kiszámítható filmmel van dolgunk, ám ha nem merülünk túl mélyre a (jelen esetben) fölösleges esztétikai és filozófiai részletekbe, a filmbéli 90 perc alatt mégis kellemesebb élményben lesz részünk, mint mondjuk egy ugyanannyi időt kitöltő focimeccs alatt. A film története pár mondatban összefoglalható, és bár az alább következő zanzában (hogy az eksön-műfaj tetteinél maradjunk) lelövöm a forgatókönyv leglényegesebb bekezdéseit, ez nem lesz a jövendőbeli néző kárára. Hősünk Bryan Mills, egy, a kormány szolgálatából visszavonult CIA-ügynök, akinek felesége nem tudta tolerálni munkamániáját, és elvált tőle. Most azonban úgy érzi, hogy serdülőkorú lánya több örömet nyújt, mint a haza szolgálata, így megpróbál apja lenni. A tizenéves Kim egy európai körútra indul, ám az első állomáson nem jut túl: Párizsban albán maffiózók áldozata lesz, akik bedrogozott csajokat kényszerítenek prostitúcióra.
Persze apuci bosszút fogad, és mi már akkor tudjuk, hogy a lány szűzhártyakarcolás nélkül fogja megúszni az egészet. Az Elrabolva különbözik ugyan a klasszikus hollywoodi akcióelbeszélésektől; de amint az a fentiekből is kitűnik, ez nem a történet nagyszerűségéből eredeztethető, hanem annak apró kis szekvenciáiból, melyek rájátszanak ugyan a ’80-as évek hasonszőrű alkotásaira, mégis (talán éppen ezáltal) túllépnek korunk agyontechnikázott produkcióinak fejlődési irányvonalán. Nincsenek hiperszuper fegyverek, bazinagy robbanások (mint amilyet láthatunk mondjunk a Babylon A.D.-ben), nincsenek a halálból egy végső golyó erejéig visszatérő rosszfiúk. A stáb egy, a posztmodern bosszúfilmek (lásd pl. A megtorlót) történetvezetését fel-, illetve kihasználó darabot szállított, mely azzal lopja be magát leginkább a szívünkbe, hogy nem próbál túlmutatni önmagán. Tulajdonképpen azt használja ki, hogy a bürokrácia korrupciós útvesztőitől megcsömörlött társadalom néha örül a tisztogatásnak.
A filmben persze találunk egy csipetnyi amerikanizmust (az Államokon kívüli világban – főszereplőnk szavaival élve, a „kinti világban” – minden sarkon a gonosz leselkedik ránk. Vagyis: a rendező szülővárosának, Párizsnak a kritikája, majd albánoktól való, ámérikáner megtisztíttatása), de erre, hogy úgymondjam, immunisak lettünk az évek során. Aki az ilyesmit egy akciófilmen még mindig számon kéri, khm… talán jobban teszi, ha beiratkozik a filológiára, esztétika-kurzusra, hogy ott tudatosodjon benne, hogy egy műalkotáshoz nem szabad előítéletekkel viszonyulni. Utóbbi javaslat vonatkozik a producerek egy bizonyos ígéretének – miszerint az Elrabolvának hamarosan lesz folytatása – kommentálására is. Az ilyen természetű dolgok nem hódíthatnak teret az esztétikum világában. Mégha akció-esztétikumról is beszélünk.
