Az akció(nak is van) bája

Pierre Morel: Taken / Elrabolva

Az akciófilmek a hollywoodi szórakoztatóipar legkelendőbb termékei közt vannak. Egyesek azért zabálják, mert nem jelent különösebb erőfeszítést az emésztésüknek, mások azért, mert a való világban jól hasznosítható „tanulságokkal” szolgálnak, megint mások meg egyszerűen csak az adrenalinlöket miatt. „Elit” filmes körökben viszont utálni szokás ezt a műfajt...

Kép az Elrabolva / Taken című filmből

Hogy miért a népszerűtlenség? Hol őszinte meggyőződésből, hol sznobizmusból, hol meg egyszerűen meggondolatlanságból… A fent említett „elitek” szájából/tollából/klaviatúrájából olyan cinikus (de ettől még persze sok esetben érvényes) kijelentések származnak, mint például hogy a kortárs akciófilmek egy olyan társadalom alkotásai, amelynek a legnagyobb „eksön”-élményei..., nos, maguk az akciófilmek. Persze a kevésbé elfogult, sokkal nyitottabb néző jól tudja, hogy vannak kivételek a harcosok, bosszúálló apák, testvérek, barátok mitikus tevékenységének vizuális ábrázolásait illetően. Az elit kör számtalan megnyilatkozásából a műfaj hódolói azt is tudják, hogy mindenik eksön mögött – még a kivételek mögött is – ugyanaz az őselmélet áll. A harcos mindig a társadalmi csoportok irányítója volt, mindaddig, míg a közelmúltban a bürokrata át nem vette tőle ezt a szerepet. Az akciófilmek tulajdonképpen ezt a veszteséget próbálják kompenzálni, azt a látszatot tartván fenn, miszerint a fegyverviselők – a hős vagy antihős lövöldözők – tevékenységén még múlik valami. Holott a lövöldözések, a nagy bunyók rég csak kocsmaszinten érdekesek, az igazi mozgatója mindennek már az a komplex hatalomrendszer, amely először volt képes a robbanó erőt és a feltétlen erkölcsösséget (esetenként erkölcstelenséget is) saját szolgálatába állítani. Az akciófilm nézője tehát azért érzi jól magát, mert azonosulhat azzal az erővel, mely anti-bürokratikusan, sokszor írott törvényeknek ellentmondva ellensúlyozza a gonosz (sokszor globális méretű) ténykedéseit.

Kép az Elrabolva / Taken című filmből

Nos, a franciák B-kategóriás akció-mágusa, Luc Besson, Robert Mark Kamennel karöltve összerakott egy forgatókönyvet. Ezt Pierre Morel direktor úr úgy levezényelte, hogy az akcióbarátok mellett az „elitek” is megnyalnák a kezüket a billentyűzetkoptatás után. Persze, csak ha átlépnék a mozik küszöbét, és megnéznék az Elrabolva című 90 percest, azt az ízig-vérig – dinamikus – francia közönségfilmet (néhány hollywoodi sablonelemmel tarkítva persze), amely ha sok lelki táplálékot nem is nyújt, vizuális ingerigényünket, mely néhanapján vérre, golyózáporra, és hullahegyekre is fókuszál, mindenképp kielégíti.

Kép az Elrabolva / Taken című filmből

Narratív szinten egy meglehetősen egyszerű, kiszámítható filmmel van dolgunk, ám ha nem merülünk túl mélyre a (jelen esetben) fölösleges esztétikai és filozófiai részletekbe, a filmbéli 90 perc alatt mégis kellemesebb élményben lesz részünk, mint mondjuk egy ugyanannyi időt kitöltő focimeccs alatt. A film története pár mondatban összefoglalható, és bár az alább következő zanzában (hogy az eksön-műfaj tetteinél maradjunk) lelövöm a forgatókönyv leglényegesebb bekezdéseit, ez nem lesz a jövendőbeli néző kárára. Hősünk Bryan Mills, egy, a kormány szolgálatából visszavonult CIA-ügynök, akinek felesége nem tudta tolerálni munkamániáját, és elvált tőle. Most azonban úgy érzi, hogy serdülőkorú lánya több örömet nyújt, mint a haza szolgálata, így megpróbál apja lenni. A tizenéves Kim egy európai körútra indul, ám az első állomáson nem jut túl: Párizsban albán maffiózók áldozata lesz, akik bedrogozott csajokat kényszerítenek prostitúcióra.

Kép az Elrabolva / Taken című filmből

Persze apuci bosszút fogad, és mi már akkor tudjuk, hogy a lány szűzhártyakarcolás nélkül fogja megúszni az egészet. Az Elrabolva különbözik ugyan a klasszikus hollywoodi akcióelbeszélésektől; de amint az a fentiekből is kitűnik, ez nem a történet nagyszerűségéből eredeztethető, hanem annak apró kis szekvenciáiból, melyek rájátszanak ugyan a ’80-as évek hasonszőrű alkotásaira, mégis (talán éppen ezáltal) túllépnek korunk agyontechnikázott produkcióinak fejlődési irányvonalán. Nincsenek hiperszuper fegyverek, bazinagy robbanások (mint amilyet láthatunk mondjunk a Babylon A.D.-ben), nincsenek a halálból egy végső golyó erejéig visszatérő rosszfiúk. A stáb egy, a posztmodern bosszúfilmek (lásd pl. A megtorlót) történetvezetését fel-, illetve kihasználó darabot szállított, mely azzal lopja be magát leginkább a szívünkbe, hogy nem próbál túlmutatni önmagán. Tulajdonképpen azt használja ki, hogy a bürokrácia korrupciós útvesztőitől megcsömörlött társadalom néha örül a tisztogatásnak.

Kép az Elrabolva / Taken című filmből

A filmben persze találunk egy csipetnyi amerikanizmust (az Államokon kívüli világban – főszereplőnk szavaival élve, a „kinti világban” – minden sarkon a gonosz leselkedik ránk. Vagyis: a rendező szülővárosának, Párizsnak a kritikája, majd albánoktól való, ámérikáner megtisztíttatása), de erre, hogy úgymondjam, immunisak lettünk az évek során. Aki az ilyesmit egy akciófilmen még mindig számon kéri, khm… talán jobban teszi, ha beiratkozik a filológiára, esztétika-kurzusra, hogy ott tudatosodjon benne, hogy egy műalkotáshoz nem szabad előítéletekkel viszonyulni. Utóbbi javaslat vonatkozik a producerek egy bizonyos ígéretének – miszerint az Elrabolvának hamarosan lesz folytatása – kommentálására is. Az ilyen természetű dolgok nem hódíthatnak teret az esztétikum világában. Mégha akció-esztétikumról is beszélünk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó