...jegyezte meg oly találóan Shakespeare, bár védelmére legyen mondva, nem szó szerint értette. Ezzel szemben próbáljuk csak elképzelni, milyen is lenne egy óriási, élethű díszletben lakni és egy képzelt beteg utasításai szerint élni. Ijesztően hangzik, tudom. Nos, valaki mégis elképzelte.
Az Oscar-díjas Charlie Kaufman neve márka a független film piacán, elsősorban szürreális látomásai révén. Azt viszont már kevesen tudják, hogy A John Malkovich-menet, a Libidó – Vissza az ösztönökhöz, az Egy veszedelmes elme vallomásai, az Adaptáció és az Egy makulátlan elme örök ragyogása írója producerként is jegyzi ezen filmeket. És akkor felvetődik a kérdés: miért vágyik rendezni az író-producer, mikor a C.K. plusz Spike Jonze vagy a C.K. plusz Michel Gondry recept oly kiváló eredményeket szült? Minek még rendezni is? Álljon itt egy lehetséges válasz: mert nem voltak elég jók. Az író bevallása szerint a rendezők nem tudtak a forgatókönyvnek megfelelni és elég hűen visszaadni az emberi természet és a világ kegyetlenségét, az abszurdum nem szárnyalt igazán, a szürreált sem egészen így álmodta. Nem baj, ő megmutatja. És lőn. Bizarabb és első látásra kaotikusabb már nem is lehetett volna az eredmény, és itt látszik igazán, hogy az „adaptáció” során „egy veszedelmes elmének” mekkora szüksége van „egy makulátlanra”.
Kezdjük rögtön egy fogalom tisztázásával. A szinekdoché olyan költői kép, amelyben a rész neve jelenti az egészet (pars pro toto), és fordítva (totum pro parte), vagy a sajátos az általánost, szintén oda-vissza (pl. vitorla=hajó, vas=pénz, élet=vér, sorolhatnám). A film szerzője több behelyettesítéssel is nyomatékosítja ezt a trópust. E tekintetben gondoljunk itt a városra mint díszletre, vagy a színpadra mint életre, és nyilván a sors rendezője = ember metonímia is szembeszökő. És nem utolsósorban rájátszás a cselekmény indításának helyszínére, ami Schenectady, New York állam. E kisvárosban éli bizarr hétköznapjait képzőművész feleségével és kislányával Caden Cotard színirendező. Tekinthetnénk egyszerű életnek is, ha napjai nem telnének skizofrén hipochondriában, ha Adele felesége Olive lányával együtt nem hagyná el, ha nem követné minden lépését egy magas, ősz férfi, és nem olvasná azt, ami épp történik.
Itt illik kitérni a szürreális elemekre. Hazel nevű kalandja, majd végül szerelme, egy állandóan lángoló, de soha le nem égő házba költözik. Lányának naplójába, melyet 4 évesen felejtett a szülői házban, időnként újabb bejegyzések kerülnek, így értesül rendezőnk Olive lánya sorsáról. Ex-neje feleségül megy egyszerre két férfihoz, és miniatűr festményeinek kiállításán a látogatók fejére nagyítót szerelnek. Caden számára az idő összeomlik, nem igazán tudjuk eldönteni, mi baja: tényleg beteg, őrült, netán megboldogult? Egyik sem és bármelyik. Mindenesetre egyenként elveszíti testnedveit, ettől függetlenül gyakran zokog és sokszor távozik dolgát végezni. Enged a csábításoknak, és újfent nőkkel bonyolított életében egy halálfélelemmel teli átutazónak tűnik csupán. Ebből a turista-perspektívából próbál kitörni – a játékidő felénél – egy alkotói ösztöndíjjal, amellyel végre megrendezheti élete darabját: New York élethű nagyságú színpadát építi fel egy elhagyott raktárban, ...és kezdődnek a próbák.
Minden újabb napra rövid utasításokat ír az eleinte sok, végül megszámlálhatatlan statisztának, a fő- és mellékszálakat futószalagon és párhuzamosan rendezi. Nőügyeiből nem tud kilábalni és állandó nosztalgiázással gondol első feleségére és lányára. Saját életének szerepeit színészek játszák, majd ezek szerepeinek eljátszására újabb színészeket alkalmaz, amazok szerepére megint másokat, és így tovább. A színdarab, melyet egész hátralévő életében rendez, utoléri és végül lekörözi a jelent és a valóságot, helyettesíti azt, s a fikción is jóval túllép. Saját kereteit is szétfeszíti, és itt – mondhatni helyes logikával – az eredeti óriásraktár egy nagyobb, és az a maga részéről egy még nagyobb raktár részévé válik. Akár egy orosz Matrjoska-baba, olyan lesz Caden élete, ahol a legnagyobb baba maga az élet és a legkisebb baba a rendező, aki egy kis résen keresztül az összes babán át- és átjár, sőt, alkalomadtán kívülről szemléli az egészet. Míg felesége, Adele egyre kisebb képeket fest, szinte mikrószkópikusakat, addig a színirendezőt egyre nagyobb produkciója emészti fel, végül lányától elbúcsúzni már csak fejhallgatóval, szinkrontolmács segítségével tud.
Színházi és filmes emberek alkotói dilemmái elé tartott görbe tükrök játéka az alkotás, és mint olyan, nem lehet koherens – ám valamivel több humort elbírt volna. Túlságosan komor és túl gyakran kerül terítékre a halál. Azonban dicséretes, hogy Kaufman az idősíkokkal nem kockáztatott eljátszadozni, hisz elvágta volna maga alatt a fát, és (el)nézhetetlenné tette volna a filmet. Mesebeli elemeket és utópiát azért jócskán tartalmaz: a tetovált virágok elszáradásával a tetoválás hordozója is meghal, a bőrből egy hervadt szirom hull a lepedőre, és egy óriási zeppelin úgy úszik el a látszólag anarchiába süllyedt való-város éjszakai egén, hogy hőseink nemigen vesznek róla tudomást.
Kaufmannak, tán jobban mint máskor, égető szüksége volt kiváló színészekre, akikre nyugodtan rábízhatja ezt a konceptuálisan agyonstilizált, önmagában széthulló Synecdoche-t. Philip Seymour Hoffmannra csavarozta fel, és ő becsületesen el is viszi hátán a filmet. Ha azonosulni tudunk karakterével, minden idegszálunk egyszerre fog rezdülni vele, sajnálni és szeretni pontosan a megfelelő helyzetekben fogjuk. Sokszor csodáltam e nagyszerű színész sokoldalúságát, de csak most, az óriási díszleteket istenként uraló beteges és esendő rendező szerepében látva tanultam meg felnézni rá.
Az élet Cadennek, a film nekünk, az elismerés Kaufmannak kemény falat. Sokat akar, de nem bírja el. Ennek ellenére a Synecdoche elég jól illeszkedik az életműbe, összefogja azt és kiszínezi. Mert bármennyit is nyavalyogtam a több mint két órás játékidő alatt, a vége felé tűnt fel, hogy a szerző többi filmjével szemben ebből tényleg rámragyog egy vallomás, ha kissé el is veti a sulykot. Jobb címet adnék neki: A Charlie Kaufman-menet.
