A láthatatlanba vetett hit világában a látható bizonyítékokra nincs szükség – véli a Kétely egyik főszereplője. Tévelygés megelőzésére kitalált szigorú szabályok és a nagyobb rossz elkerülése érdekében félresöpört kételkedés elevenedik meg napjaink két kivételes tehetségű amerikai színészének alakításában. A Kétely az ő filmjük.
Hit és bizonyosság szervesen összetartozik a vallásos gondolkodásban, hiszen az irracionálisba vetett hit csakis a felfoghatatlan létezéséről való biztos meggyőződésen alapulhat. Ráadásul a hagyományos felfogásban a jó és rossz között biztos kézzel irányító hitre, a helyes és helytelen megítélésének tévedhetetlenségét biztosító isteni sugallatra való nyugodt ráhagyatkozás a kutató kérdezés, a nyomozás kizárásával jár együtt. Ennek ellenére a Philip Seymour Hoffman által alakított katolikus pap a film legelején a kételyről tart prédikációt. Mondanivalójának lényege – és egyben az egyház közösségekbe szerveződésének a magyarázata – az, hogy a kételyt kiváltó szerencsétlenségeket mindig egyedül a legnehezebb elviselni, a biztos támaszba vetett hit megkérdőjelezésére a magányban van leginkább lehetőség. A hitünk magától értetődőségének megbillenésével való szembesülés eme kétely közösségi megélésében sokkal könnyebb, és a többiek kétkedéssel való küzdelme bizonyosságot ad a kételyben is. A magára maradó kételynél azonban nincsen kegyetlenebbül mardosó érzés – állítja a film zárójelenete.
A film alapképlete rendkívül egyszerű: a hivatalos, szigorú rendszer, és a rendszert belülről megreformálni kívánó újító áll szemben egymással. Emberarcú, szeretetre méltó, korszerű egyház lebeg Flynn atya szemei előtt, aki a hozzá tartozó közösségben és iskolában megpróbálja a szabályokat az emberekhez igazítani, ahelyett, hogy az embereket szabná a kérlelhetetlen, csupán a koruk miatt tisztelt törvényekre. A mindig csak a cselekedetek alapján ítélő hagyományos egyházi felfogással szemben – amelyet a Mery Streep által megformált Aloysius nővér képvisel – Flynn megpróbál a motivációknak is utánanézni, és aszerint bánni diákjaival, kollégáival.
Az egyik nehéz sorsú diák iránti hangsúlyos odafigyelés gyanút ébreszt az iskola igazgatójaként működő Aloysius nővérben, Flynn atya szándékainak tisztaságát és főleg viselkedésének illendőségét illetően. A frontok hamarosan megmerevednek, jelenetről jelenetre nyilvánvalóbb lesz a szimpatikus, kedves, reformer atya jósága és a saját tanárait is semmibe vevő, a gyerekeket merev szabályok közé kényszerítő, középkori elveket valló Alysius nővér gonoszsága közötti éles ellentét. Miközben a szereplők egyre inkább tipizálódnak, érdekes módon a sztori központi eleme – történt-e valami oda nem illő Flynn atya és a fekete srác között – továbbra is homályban marad. Mivel a saját emberismeretében és a megérzéseiben töretlenül bízó nővér inkvizícióra emlékeztető hadjárata nem talál bizonyítékokat (hiszen ez egyáltalán nem is célja), ezért eljárásának helyességével, valamint az atya viszonyulásának határaival kapcsolatban a kétely nemcsak a szereplőkben, hanem bennünk, nézőkben is folyamatosan fennmarad.
A történet kapcsán magától értetődően adódik az összevetés Almodóvar egyházi iskolákban zajló, szexuális kihágásokat pellengérre állító filmjével, a Rossz neveléssel. Ugyanakkor az eltéréseket már a két film kiindulópontjában megtaláljuk: a spanyol rendezőnél a pap bűnösségével kapcsolatos kétely fel sem merül, bizonytalanság csupán a szereplők identitásával kapcsolatban van. Almodóvar hősei szenvedélyesen ítélkeznek az életük talán legnagyobb traumáját okozó pap-tanár fölött, ugyanolyan vakon vetik el a motivációk kutatását ésúgy hagyatkoznak a puszta cselekedetek megítélésére, mint jelen film Aloysius nővére. A Kételyben a szexualitással kapcsolatos bármely kérdésre csupán távoli utalás történik, ami nemcsak a szerzők prüdériájáról, hanem pontosan a film magvát képező bizonytalanság fenntartásáról szól.
A Kétely alapvetően színészfilm: Philip Seymour Hoffman és Meryl Streep Oscar-díjra is jelölt alakításai egyszerűen lenyűgözőek. Akármennyire sarkítja is a figurájukat a forgatókönyv, az, ahogyan a szájukba adott mondatok elhangzanak, folyamatosan árnyalja a karaktereket, az egyértelműség helyett a bizonytalanság, a sokféle értelmezés lehetősége villan fel. Hoffman játéka – mint már oly sokszor – a visszafogottságra épül, arca soha nem fejez ki többet, mint kellene, soha nem torzul el az érzelemtől jobban, mint ahogy az érzés nézői felismeréséhez szükséges. Meryl Streep arcából a film nagy részében csupán hosszú, hegyes orra, és keskeny, éles vágású szája látszik – a csuklya alól. Játéka a merevség finom túljátszására épül, s ez remekül egybevág Aloysius nővér jellemével, aki határozottsággal és magabiztossággal próbálja leplezni a benne is óhatatlanul megbúvó kételyt és bizonytalanságot.
John Patrick Shanley író-rendező elsősorban a feszes forgatókönyv miatt érdemel dicséretet, hiszen a Kétely nem formai megoldásaival tűnik ki, hanem a pontosan megkonstruált dramaturgiai szerkezettel és a remek dialógusokkal. Az egyetlen, ’90-ben rendezett, Tom Hankset és Meg Ryant felvonultató vígjátékon kívül rendezői székbe nem kerülő Shanley hagyományos beállításokat és kameramozgásokat alkalmaz, amelyek egy pillanatra sem próbálják a film alapproblémáját, a láthatatlan létezésébe vetett hitet és a látható bizonyosságával kapcsolatos kételyt vizuálisan is megjeleníteni. Az ő igazi érdeme az, hogy hagyta két hatalmas színészét kiteljesedni.
Az egyház mai szerepén, attitűdjén tépelődöknek kötelező olvasmány ez a film, a többiek számára a túl sok port valószínűleg ezután sem kavaró Kételyt tényleg Hoffman és Streep miatt érdemes megnézni. Még ha fel is vetődik utána bennünk a kétely, hogy csak pazarolják a tehetségüket: olyan lenne, mintha ágyúval lőnénk verébre.
