Köszönjük a vajat a kenyérre – mondta vasárnap a Diagonale idei díjazottjainak egyike, miután átvette az elismerést, s a vele járó párezer eurót. A német szólás magyarul is találó. A fesztiválok – a figyelem, a díjak – úgy kellenek a filmszakmának, mint vaj a kenyérre: az ízét adják – igaz, nem többek a felszínnél.
Március 19-én a világ Ausztriára figyelt. No nem Grazra. St. Pöltenben ezen a napon mondta ki a büntetőbíróság az életfogytiglani ítéletet arra a nagyapa korú férfira, aki 24 éven át kerti pincéjében tartotta fogva tulajdon lányát, valamint e vérfertőző kapcsolatból született több unokáját-gyermekét. Az ügy kipattanása óta lázban tartotta a közvéleményt; St. Pöltent a héten megszállták az újságírók, a vendégéjszakák száma a pápalátogatás alkalmával mért adatokkal vetekedett. Közben Stájerországban, egy Bundeslanddal arrébb médiahisztériától mentesen zajlott a szervezésében pedáns, hangvételében közvetlen Diagonale, az évek óta a szakmai, műfaji, társadalmi hierarchiák felszámolásának szándékáról árulkodió osztrák fesztivál. A grazi mozik megteltek, miközben odakünn hol ragyogott a nap, hol csendesen hullott a hó, s a környező hegyekben vidám síelők suhantak lefelé a lejtőn.
Kicsit olyan ez, mint egy Ulrich Seidl-film: a dolgok mélye (a pince) riasztó értelmetlenséget, fatális-felfoghatatlan emberi viszonyokat rejt. Jó pár ilyen, az átlagosnak tűnő élet bugyrait feltáró kortárs osztrák filmet ismerünk. Michael Haneke (A zongoratanárnő) művei mellett újabban a Seidl-univerzum darabjai és Jessica Hausner Lovely Ritája (2001) is megérkezett a magyar mozikba. Úgy tűnik, ez a bizarr, patologikus világ az osztrák film védjegyévé kezd válni. Ez az, ami a külföld figyelmét megragadja. Ezzel kapcsolatban fontos megállapítás (az újságító Bert Rebhandl részéről), hogy a külföld a nevezett filmeket következetesen realistának, méghozzá egy sajátosan osztrák valóság tükrének tekinti. Ki tudja, tán az ország imázsát máig meghatározó dermedt alpesi idillben, a rizsporos parókát viselő bécsi szórólapozók valószerűtlenségében van valami, ami miatt titkon abban reménykedünk, hogy ezek a filmek nem rólunk, legfeljebb a szomszédainkról szólnak.
Ám az osztrák film – a klisé ellenére – távolról sem egyenlő ezzel a depresszív-determinisztikus fikciós iránnyal, s ezt a Diagonale programja is bizonyítja. Egyrészt a játékfilmek körében igen széles a műfaji spektrum: a horrortól a mesefilmen át az irodalmi, sőt operaadaptációig változatos a kínálat. Másrészt mert a dokumentumfilm-felhozatal a figyelemreméltóbb. Feltűnő, milyen sok tematikailag és szerkezetében is változatos alkotást sikerült kimazsolázniuk a kurátoroknak. Megtaláljuk köztük a felsoroló jellegű filmeket, amelyekben a rendező leltárt készít valamilyen logika szerint. Heinz Emigholz például házakról: korábban Rudolph Schindler (Schindlers Häuser, 2007), ezúttal Adolf Loos építész megvalósult terveiről (Loos Ornamental). Épületrészletek hosszú, statikus beállításokban, atmoszférával. Harun Farocki is megfigyel: Zum Vergleich (Összehasonlításul) című osztrák koprodukciós filmjében azt mutatja meg, kik, hogyan, milyen módszerekkel készítik a téglát a világ különböző pontjain, Afrikától Svájcig. Aztán vannak a történelmi tárgyú, archív felvételeket, szemtanúkat felvonultató filmek. Richard Rossmann Ski Heil című munkája a síelés ma 90 év feletti, egykor daliás pionírjait (köztük a rendező idős apját) faggatja a múltról, főként a nácizmusról, sport és a diktatúra szimbiózisáról. A megszólalók hol kritikusan, hol reflektálatlanul emlékeznek vissza egykori karrierjükre, barátságukra Lenivel (Riefenstahl)... A kommentár hiánya kétélű – a nézők egy része revelációról beszél, mások felháborodnak.
Aztán vannak a párhuzamos sorsokat-élethelyzeteket bemutató filmek: Constantin Wulff cinema directes In die Weltje (Világra) – a szekció nagydíjas filmje – egy klinika szülészeti osztályáról, közelebbről három szülésről/születésről szól. Tina Leisch színpadi stilizációval élő Gangster Girls-ében a női börtön az a hely, amely összehozza a szereplőket: az elítéltek (szélhámosok, drogfutárok) – az intézmény színházi workshopjának résztvevői – felismerhetetlenül vastag sminkben mesélnek, szerepelnek a kamera előtt.
Nina Kusturica Little Alienjében osztrák menedékjogra váró, kiskorú, illegális bevándorlókat ismerünk meg. Jawid, Alem, Ahmed, Aschmad és a többiek életük kockáztatásával szöktek be Európába, ahol most különféle lágerekben és szállásokon várakoznak a hatóságok boldogító igenjére, gyakran hiába. Az ügymenet lassú, s a maradás esélyei az életkor előrehaladtával romlanak. Rövid afrikai kitérő: a kamera megmutatja azt a fegyveres őrök által védett, hatméteres dupla kerítést, amellyel az EU igyekszik elejét venni a menekültáradatnak. Akinek ezek után még nincs az az érzése, hogy európaiként egyrészt hihetetlenül szerencsés, másrészt iszonyatos felelősség terheli mindezért, az Nicolaus Geyrhalter (Mindennapi kenyerünk, 2005) 7915 Km című filmjében bejárhatja a Párizs-Dakar-rali útvonalát. A film az út állomásainak lakóit szólaltatja meg: mit gondolnak az életükről, a Dakarról, szórakozásról. Micsoda szerencse, hogy vetítés után mi, nézők – az áhított Európa kissé infantilis, az önmegvalósítás bűvöletében élő lakói – hazamehetünk barátságos otthonunkba, felkattinthatjuk a villanyt, és haraphatunk valamit a hűtőből.
A mások iránti felelősség, a külügyek belüggyé tétele – tulajdonképpen ez a legizgalmasabb kérdés, melyet a fesztivál több filmje is felvet. A játékfilmek közül Arash T. Riahi önéletrajzi elemekből építkező, többszörös fesztiváldíjas Ein Augenblick Freiheitja (Pillanatnyi szabadság) szintén menekülőkről szól. Iráni kurdok három csoportja (két srác két kicsi gyerekkel, egy család, valamint két magányos férfi) vág neki az Európa felé vezető nagy útnak, hogy aztán Ankarában rostokoljon beláthatatlan ideig. A szereplők (és a nézők) érzelmeivel jó érzékkel egyensúlyozó, humoros pillanatokban sem szűkölködő film autentikusan hat; a szereplőknek, köztük a kulcsfontosságú gyerekszereplőknek egyszerűen nincsenek hamis pillanatai, hamis mondatai. A szemle keretében Riahi a legjobb megfilmesített egészestés játékfilm forgatókönyvéért járó díjat vehette át.
Mivel a fesztivál támogatói nagylelkűek voltak, a Diagonale bőven mérte a vajat a kenyérre: a szakmai zsűrik, melyeket Grazban testületenként mindössze egy-egy díj odaítélésével bíznak meg, több mint 170 000 eurót osztottak ki a versenybe jutott 88 film között. A fesztiválprogramot – a hagyományokhoz híven – az Osztrák Filmarchívum filmtörténeti kuriózumokat bemutató sorozatai egészítették ki, ezúttal egy animációtörténeti válogatás, valamint egy összeállítás az osztrák emigráns író-dramaturg Anna Gmeyner (1902–1991) munkáiból.
