Szocio-kincskeresés

Mike Cahill: King of California / Kalifornia királya

Talán a címben olvasható, újonnan alkotott fogalommal lehet a legtömörebben összefoglalni Mike Cahill filmjének történetét. Adott ugyanis egy valóban elég lehangoló összeállítású család.

Charlie, az édesapa épp elmegyógyintézetben, anyu évekkel korábban lelépett, így az egyedül maradt kamaszlány, Miranda kénytelen magára tűzni a „Segíthetek?” táblácskát, és suli helyett egy gyorsétteremben pénztároskodni. Mindezt súlyosbítja a most is nyerően nyomasztó kertvárosi hangulat, tehát mire Charlie-t a történet elején kiengedik, két éve dolgozó lánya már magáénak tudhatja jó néhány lelki sérülés következményeit (zárkózott, magányos stb.). A papa érkezése persze mindent megváltoztat, viselkedésével teljesen felborítja Miranda egyhangú rendben múló napjait. Mániája ugyanis az, hogy a kaliforniai városka alatt valahol a mélyben rejtőzik az egykori spanyol felfedező, Juan Florismarte Garces atya rég elfeledett kincse.

Ez az alaphelyzet, amiből kiindulva a történet természetesen két motívum által próbálja fenntartani a feszültséget. Az egyik a kincskeresés motívuma: létezik-e a kincs, és ha igen, hol, a másik motívum a jóval érzelmesebb húrokat megpendítő apa-lány kapcsolat fejlődése. Érthető okokból Miranda először elég szkeptikusan áll apja kincskereső ötletéhez, és a későbbiekben is többször visszakozik, hogy végül aztán rádöbbenjen: nem a kincsben kell hinnie, hanem apja álma mellett kell kiállnia teljes mellszélességgel, hiszen mindenkinek szüksége van valamire, amiben hihet, mert ez az, ami életben tart blablabla…

Sajnos a filmben mindez pontosan ilyen közhelyesen van ábrázolva. A problémák magvát maga Michael Douglas alkotja, akivel összegezve annyi a baj, hogy teljesen hiteltelen. Hiába a bozontos szakáll és a pislogásmentesre kigyakorolt megszállott-tekintet, az ember kényszeresen arra gondol a film nézése közben, hogy vajon mennyi ideig keresgélhette azt a forgatókönyvet, ami újra kifényesítheti megkopott csillagát. Nyilván borzasztó lehet öregedő hollywoodi (ex)filmsztárnak lenni, az viszont már inkább kellemetlen, ha próbálkozásként ehhez hasonló alakításokat kényszerít ki magából az illető. A Mirandát alakító Evan Rachel Wood legalább a karakteréhez illően megnyugtatóan szürke és kiábrándult, ezért csak hosszabb idő után tűnhet fel, hogy a mimikáját jelentő két arckifejezés között a különbséget a homlokráncolás megléte vagy hiánya jelenti.

Ha mindezektől képesek vagyunk eltekinteni, a páros egész jól működik. Illetve működik akkor, amikor legalább nyomokban feltűnik, hogy a forgatáson egy rendező is jelen volt. És figyelembe véve, hogy Mike Cahill egyben a forgatókönyvíró is, azt hiszem, a film hibáinak nagy része nyugodtan a nyakába varrható. Kincsvadászos történetet írni rendben van, a nagy amerikai álom mögött rejlő valóságot bemutatni nagyon is helyénvaló, széthulló családot újraegyesíteni dicséretes. Nagyjából ezen vonalak mentén írta meg a sztorit Cahill, teljesen korrekten, csak sajnos minden újdonságot nélkülözve. Charlie karaktere nem fejlődik sehová, Miranda fásultsága pedig legfeljebb sajnálatot ébreszt, így egyik szereplővel sem lehet igazán azonosulni, ami egy ilyen műfajú film esetében már eleve nem túl jó jel. Az meg kifejezetten ciki, amikor a fontosnak vélt dramaturgiai pontokon megszólal a komolykodó zene: kicsit olyan, mintha Vangelis szólna növénydugványozás közben.

Nem karfakitépően idegesítő film a Kalifornia királya, egyszerűen csak érdektelen. Akkor meg minek?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó