A hófödte táj számunkra egyenértékű a békével, nyugalommal, a karácsonnyal, tisztasággal és egyéb meghaladott kvázi-keresztény fogalmakkal. A norvég Tommy Wirkola ezt a gyönyörű fehérséget alvadt vérrel és rothadó zombihússal pakolja tele, a kedves néző nem kis derülésére.
Volt szerencsém a rendező előző és egyetlen nagyjátékfilmjének feléhez is, és igazán csak gratulálni tudok azoknak a hősöknek, akik végignézték: egy nem norvég számára nem túl szórakoztató, amatőr Kill Bill-remake volt, úgyhogy némi szkepticizmussal nyomtam be jelen filmjét a DVD-lejátszóba. És noha a Náci zombik horrorklisé horrorklisére való (amúgy korrekt) halmozásával indít, egyre kellemesebb meglepetésekben lett részem.
Hét fiatal orvostanhallgató elindul a norvég fjordokba húsvéti vakációra. Természetesen egy eldugott faházba mennek, természetesen nincs telefonjel, természetesen kedvenc horrorfilmjeikről beszélgetnek útközben, természetesen nem hisznek az öreg helybélinek, aki a közelgő veszélyre figyelmezteti őket, természetesen a paráznaság előbújik belőlük... és akkor a sok „kötelező” horrormém után a film kezd meglepni. No, nem egyből, csak szép folyamatosan. A filmet ugyan megelőzte a híre és már tudtam, hogy náci zombik fognak mászkálni benne, de nem sejtettem, hogy ennyire profi maszkmestereik van a norvégoknak. Talán még Tom Savini mester is csettintene a sok foszladozó élőholt Schutzstaffelsoldat láttán.
(Vér)piros pont a filmnek, hogy nem vállal túl sokat, csak azt, hogy egy, a 80-as évek humorosan gamat horrorkánonjába tökéletesen illeszkedő, de azt pár új motívummal bővítő, a világ megváltását még csak nem is mímelő alkotás legyen. És ez maximálisan be is jött.
Az említett új motívum a zombi náci fogalma. És valljuk be, ez a fogalom egy telitalálat. A második világháború alatt a nácikkal titokban, elsumákolva vagy éppenséggel felvállaltan kollaboráló nemzetek fehér hóval borított öntudatában ott szundít, ott sunyít a putrigályos lelkiismeret, amely random időközönként feltámad, húst kér, és bármennyire is lelövöd, újból felpattan és üldözni kezd. A zombik tehát ebben a filmben egész konkrétan a vérfoltos nemzeti lelkiismeret szimbólumaivá nemesednek – csak persze kicsit szórakoztatóbban, mint pl. a német újfilm önmarcangoló vallomásfilmjei. Ez az uniformis-többlet pedig a legklasszikusabb zombikat is újra el tudja adni.
A másik elem, amiben a Halott hó (istenem, de idétlen és poéngyilkos a hivatalos magyar cím, a Náci zombik) elüt a többi fiatalok-az-erdőben-horrortól, az maga a táj. Ennyi festői kép horrorfilmben meglehetősen ritka, sőt, a gyönyörű tájképek miatt néha az az érzésünk, hogy turistavideót látunk – aztán egy repülő fejtől hamar fel is ébredünk.
Wirkola a jól bevált „ha nem tudom megkerülni őket, akkor tisztelgek előttük”-fogást alkalmazza, és ezért a film első felében verbálisan, a második felében vizuálisan is alaposan megidézi Sam Raimit és az Evil Deadet, Peter Jacksont és a Braindeadet, valamint a Péntek 13/Jason-szériát. Van itt láncfűrész, fűnyírószerű hómotoros húsőrlés, elrejtett Indiana Jones-kincs, két vagy több darabba tépetés és sok egyéb nyalánkság. Hálistennek minőségben és ötletességben is tudja tartani a szintet, és így az erős gyomor mellé erős rekeszizmokra is szükségünk lesz ehhez a filmhez.
A díszlet- és kosztümterv is okosan kigondolt, a zene eltalált (szimfonikus futamok és autentikus norvég pop-rock váltogatják egymást igen büszkén) s az apró finomságok, amelyek egy hasonszőrű amerikai filmbe egyszerűen nem férnének be (pl. az orvostanhallgatók igazi klasszikus, szív alakú lukkal ellátott fabudiba járnak dolgukat és életüket végezni) elfeledtetik a nézővel a film kontextualizáló első felének sablonosságát és a néhol amatőrködő színészi játékot. Az idei év egyik legkellemesebb meglepetése. Hajrá, norvég horror, aufstehen!
