Emlékeztek Erin Bronckovichra, aki szívére és éles eszére hallgatva egyedülálló, munkanélküli anyából befutott ügyvédnővé küzdi fel magát? Hát Irina Palmra, a bizarr módon egy szexklubban munkát vállaló nagymamára, aki halálos beteg unokája kezelésére gyűjt pénzt? Nos, valahol ebben a sorban van a helye Ray Eddynek, a Frozen River főhősnőjének is.
Rendkívül erős nőalakok uralják ugyanis a képi és hangzásvilágában visszafogott Frozen River történetét: a két idegen asszony közös vonása az események kezdetén csupán a magány, a nincstelenség, az elszántság és a lakhelyül szolgáló, fölöttébb lepattant lakókocsi, aztán mégis a – nyomor kísértésére és gyermekeikért – együtt sodródnak hajmeresztő, veszélyes és olykor megrázó kalandokba. A filmet – akárcsak kisjátékfilmes előzményét – a valóság ihlette, nyilatkozta egy interjúban a rendező, bár szerinte a témaként megjelenő embercsempészet a valóságban többnyire elvétve előforduló, mintsem az adott zónára jellemző jelenség. A „különös páros”-típusú történetben remekül árnyalják a dráma műfaját a thriller és a gengszterfilm műfaji jegyei – mielőtt észbe kapnánk, megtörténik a bűntett (később szinte gyilkosság is – annak is a lehető legsúlyosabb fajtája), előkerül és el is sül a pisztoly, de van benne sztriptízklubot működtető gengszter, lesben álló rendőrség és autós üldözés is.
Az események forrása és helyszíne szorosan összefügg egymással: valahol az Isten háta mögött, Kanada és az Egyesült Államok határán tengődik Ray (micsoda nőies név!), akit épp faképnél hagyott játékőrült férje: meglépett az új, jól szigetelt és háromszobás faházra összekuporgatott pénzzel, amit a két gyerek karácsonyra vár. A karácsony inkább csak „súlyosbító körülmény”, valójában semmit sem jelent a film legfontosabb mellékszereplője, a rövidlátó indián Leila számára, aki fogyatékossága és gyermekének elvesztése – az anyósa elvette tőle – miatt magába zárkózva, a nagyvilággal szemben örök gyanakvással éldegél valahol a határvidék mohawk-rezervátumában. Az apa hiányzik mindkét csonka családból, s bár Ray gyerekei gyakran emlegetik, Leila nem is hiányolja különösebben. Egy feminista érzületű néző különösen örülhet a filmnek: a filmben megrajzolt, ténylegesen megjelenő vagy csak felemlegetett gyenge férfialakokkal szemben a nők annyira erősek, hogy az utóbbiaknak semmi szükségük az előbbiekre.
A két embercsempész asszony jelleme viszont valóban erős – a film gyakorlatilag erre a két jellemrajzra és az ezeket életre keltő rendkívüli színészi játékra épül. Melissa Leonak korábban nem volt túl nagy tehetséget igénylő színészi feladata, talán csak az Iñárritu-féle 21 gramm mellékszerepe jelenthetett számára kihívást: a kétes értékű, nyomozós tévésorozatokban játszott mellékszerepek nem sejtetik, hogy ekkora tehetség szorult a színésznőbe. Teljesítményét számos díjjal jutalmazták a zsűrik, Oscarra is jelölték érte, de a Leilát megformáló Misty Uphan is kapott egy legjobb mellékszereplőnek járó kitüntetést az Amerikai Indián Filmfesztiválon. Játékstílusuk tökéletesen ellenkező: a merev arcú indián eszköztelenül megformált figurája csak még merevebbé válik, amikor felkavarodnak benne az érzelmek, a fehér asszony arca viszont érzelmeinek tökéletes tükre. Előítélet vagy közhely, hogy ennek így kell lenni? A film valóban előítéletek játékára is épül, amely több szempontból is határvonalon játszódik: a két ország közti földrajzi határon, a mohawkok és a fehérek világának határán, a lakott, civilizált világ és senkiföldje között, ahol a törvény kettős és viszonylagos (a fehér nő embercsempészetért csupán pár hónap börtönbüntetést kap, gyermeke megússza egy ejnyebejnyével a hamisítást; az indián nőt törzse nem engedi autót vásárolni, így teszi lehetetlenné számára a visszaesést) – ilyen értelemben a címben is említett, befagyott Szent Lőrinc-folyó (amelynek jeges felületén az embercsempészet zajlik) összetett szimbólummá minősül. A jeges folyam a bűn és ártatlanság csúszós határzónája is egyben (Ray fia is csalással próbálkozik).
Érdekes és szép pillanatokat eredményez az is, ahogy a kontrasztok játékában megjelenik a harmadik fél: eleinte például a két asszony egymás mellett, mégis külön-külön küzd a túlélésért, aztán együtt fognak közös „vállalkozásba”, míg az egyik legfeszültebb jelenetben egy harmadik, szintén idegen, pakisztáni asszonyért és gyermekéért teszik kockára az életüket, hiszen – ki hinné? – az egyetemes és elemi anyai érzés győz az előítéleten. Sőt, egy másik jelenetben az emberség érzése kerül minden fölé, és parancsol vakmerőséget az érdeknek és a rettegésnek.
Bár van pár ehhez hasonló, könnyen kiszámítható fordulat a filmben, Courtney Hunt elsőfilmes rendező-forgatókönyvírónak sikerül meglepetéseket is szereznie. Néhány, elsőre mellékvágánynak tűnő jelenettel – pl. a nagyobbik fiú szinte felgyújtja a házat csupa jóindulatból, a kicsi magára tekeri a működő karácsonyfaégőket stb. – folyamatosan biztosítja a feszültséget és a veszélyeztetettség érzését, ugyanakor finoman árnyalja a jellemrajzokat. Az Oscarra is jelölt forgatókönyv happy endje a film utolsó perceiig cseppet sem bizonyos, mégis különös formában – bőrlovacskákkal, puzzle-házzal és kibővült családdal – végül bekövetkezik. Kicsit érdekesebben, mint Erin Brockovich vagy Irina Palm esetében.
