Elég volt, elég! – sikolt fel a publikum, de a Warners nem enged, még csak azért sem! Negyedszerre is le akarja húzni a bőrt ugyanarról a csonttá aszott történetről. És le is húzza, de ami marad, az nagyon vérszegény.
1955-ben Jack Finney írt egy sci-fi-novellát A testrablók (The Body Snatchers) címmel. Alig egy évvel később már kész is volt a filmváltozat, Don Siegel precíz és izgalmas (és mint kiderült, utánozhatatlan) rendezésében. Ez az inváziós sztori eddig rendben is van, főleg a kor hidegháborús, szovjetveszélytől rettegő amerikai közhangulata tükrében. 1978-ban Philip Kaufman újra felfedezi a klasszikust, és megcsinálja a remake-et. Még ezt is lenyeljük, a Vietnam és Watergate utáni közérzetet példázandó, aktualizált filmként. Akkor jött 1993-ben Abel Ferrara, és már ő is egy igencsak felesleges remake-et (vagy újraadaptációt) tett le arra a bizonyos asztalra. – Elég volt, elég! – sikoltott fel a publikum, de a Warners nem engedett, még csak azért sem! Negyedszerre is le akarja húzni a bőrt ugyanarról a csonttá aszott történetről. És le is húzza, de az eredmény nagyon vérszegény.
Az a még szomorúbb, hogy egy ígéretes német rendező neve alatt fut az egész: a Das Experiment és az Untergang rendezőjének ez az első hollywoodi filmje. Ha rajtam múlna, akkor az utolsó is: Wim Wenders is így járt, alig heverte ki a Millió dolláros hotelt. Ez az a fajta film, aminek a kópiáit Roger Ebert szerint össze kellene vagdosni és szétosztani ukulele-pengetőnek a szegény országokban, akkor talán valami jó kisülne belőle.
Pedig a stúdió igazán megpróbált mindent: az ügyeletes James Bond ugrik be a jófiú/jóapu szerepébe, a női főszerepben pedig az elnyűhetetlen Nicole Kidman próbál tündökölni. Ahhoz képest, hogy a művészi koncepció alienek által dominált, rezzenéstelen, érzelem nélküli arcokat követel, a színészek nagy része így is alulteljesít. Kidman persze sima, gyönyörű és ránctalan, mint még annak idején, a Bangkok Hiltonban, de ez nem elég a megdicsőüléshez: jobbára még járni sem tud a lábán a sok csinosságtól, nemhogy menekülni. Ettől függetlenül sikerül neki megmenekülni, a filmhez egy dicsőséges, családi happy endet ragasztottak, ami még elszomorítóbbá és feleslegesebbé teszi ezt az újrafelmelegített lecsót.
Természetesen nem átallották a kor dramaturgiai kliséit sem beleültetni a klasszikus történetbe, így a főhősnő most elvált asszony, aki egyedül neveli a gyereket, ezen kívül pszichológus. Emberek, mielőtt megfulladok a röhögéstől: valaki tényleg kérne lelki tanácsadást Nicole Kidmantól? És a többi szerep(lő) is pont ennyire hiteles, például a Craig által alakított figura, aki szintén orvos. Jeremy Northam viszont legalább tényleg jó, de hát könnyebb a gonoszt kihozni az emberből, mint értelmet lehelni bele.
Fura módon az amerikai publikum eléggé ébernek bizonyult saját magához képest, és a film mind kritikai, mind bevételi bukta lett. Most már csak arra vagyok kíváncsi, milyen lehetett a Hirschbiegel által leforgatott verzió, ami annyira nem tetszett Warnerséknek, hogy a Wachowski fivéreket és James McTeigue-et szedték elő, a filmet „helyrepofozandó”. Biztosan túl érdekes és izgalmas, netalántán ironikus volt, amit mégsem engedhetnek meg ezekben a buzdítást igénylő, emberpróbáló háborús időkben…
Most már leülök és megvárom A testrablók 2021-es, ötödik feldolgozását (higgyétek el, a Warnersnek LESZ képe újrafeldolgoztatni!), amelyik úgy fog kinézni, hogy random speciális effektusokra és vérfagyasztó zenére valaki sztentori hangon felolvassa a forgatókönyvet. A néző meg alig várja a végefőcímet, hogy végre valami eredetit lásson.
