A Karácsonyi lidércnyomás direktora két megkérdőjelezhető minőségű és sikerű munka (James és az óriásbarack, Talpig majom) után a Coraline-nel újra közeledik a bizarr burtoni világképhez, Neil Gaiman horrorisztikus gyerekmeséjének vászonra álmodásával olyan impozáns vizuális világot teremtve, amely egyszerre ünnepli a stop-motion technika reneszánszát és a 3D rehabilitációját.
„Minden mítosz komposzt.” – írja Gaiman Tükör és füst c. novelláskötetéhez csatolt rövid írásában, miután Hófehérke történetének vámpír- és nekrofil közegbe ágyazott újramesélésével már bebizonyította tételmondatának igazát. Coraline című, állítólag gyerekeknek szóló regényében ennek megfelelően Lewis Carroll örökzöld klasszikusának, az Alice Csodaországban alternatív verzióját dolgozza ki, bizonyítva a történeteket elmesélő perspektíva fontosságát, és azok újrafelhasználhatóságát. Az „idegen” (álom)világot felfedező lány sztorija sötét atmoszférájú, borongós-melankolikus tónusban kerül mozgóképes felmondásra, felülírva a korábbi Selick-filmek „könnyű” kibúvóját, a humort a félelmetes-veszélyes fantáziavilág ábrázolásában. Szerencsére Gaiman és Selick koprodukciója elkerüli a gyerekfilmekre jellemző parodisztikus szemléletmódot, és a kiskorúak mentális utazásából egy pszichológiai horrorba oltott mesét fabrikál, amelyben az egzisztencialista szorongás létállapotának hasonmását próbálják vászonra álmodni.
A 10 év körüli Coraline az egykék egyhangú életét tengeti: egyfolytában dolgozó és látszólag megfáradt-megtört szülei nem foglalkoznak vele, ezért új lakóhelyük, egy ezeréves ház felfedezésével tölti üres napjait. Itt talál rá egy befalazott, titkos ajtóra, amelyet az éjszaka közepén, álmából felébredve újra megnéz, és ekkor már egy átjáró nyílik meg előtte: átmehet a „másik világba”, unalomban fuldokló hétköznapi életének szöges ellentétébe. „Másik Anyu” és „Másik Apu” tipikus szülőideálok: Anyu karcsúbb és a kislány kedvenceit főzi, Apu sármosabb, és vicces, tehetséges zongorista, ráadásul mindkettőjük legfontosabb dolga, hogy Coraline-nel törődjenek – csak mit ad Isten, valaki gombot varrt a szemükre. Ám ez a kis apróság nem ronthatja el az élvezeteket, hiszen még az egyfolytában beszélő szomszéd srác is néma, a mellékkarakterek pedig mintha csak Coraline kedvéért léteznének.
A gombszeműek másvilágába való éjszakai kiruccanások azonban hamar rémálommá változnak, amikor neki is gombszemet kellene kapnia, hogy végleg ottmaradhasson – antropomorf alakjának megcsonkítása elleni tiltakozása után azonban szélvészgyorsan hullik le a Disney-máz a szomszédos világról és az ideális anyaképről, aki vizuálisan is a halál, a femme fatale és egy pók keverékét kezdi felvenni. A film ezek után nyíltan önreflexív síkra terelődik: anélkül tud közelíteni a precízen felépített, paranoid rettegés hangulata felé, hogy felhasználná a képzelet és valóság világainak végtelen egymásba játszását. A semmibe futó, önmagába zárt világ – amelyet a vámpírszerű anyafigura irányít bábmesterként – klausztrofób hangulata nagyon jól eltalált, és még az inváziós sci-fik ijesztő közösségképét is feleleveníti, amikor Másik Anyu az egész környezetét és a gombszemű szereplők hadát Coraline ellen hangolja a végső összecsapásban.
A Másik Anyu által alkalmazott pszichológiai terror fokozatosan, komótosan bomlik ki, ahogy a film játékideje lassan csordogál. A Coraline sok időt tölt el az unalom és az ismerkedés szuggesztív vizualitással megrajzolt képsoraival, a mellékszereplők személyiségének felrajzolásával, amely személyiségek megváltozása majd a film második felében veszélyforrások sokaságát fogja létrehozni. Ez a lassúság Selick találmánya: az „akcióorientált” Gaiman-könyv helyett a filmverzióban nagyobb hangsúlyt kap az atmoszférateremtés, a szereplők vizuális karakterrajzának kidolgozása. Erre rímel az a műfaji törés, amely az adaptáció során jött létre. Gaiman Coraline-je inkább egy önjelölt detektív, aki akár Miss Marple unokája is lehetne öltözéke és tudálékossága alapján, és így egy horror-elemekkel dúsított kalandnarratíva hősnője lesz. Selick változatában – már csupán annak okán is, hogy a félelem tárgya vizuálisan megjelenik – a pszichológiai feszültség és a groteszk-szürreális képi világ (amit a könyvben elvétve illusztrációk biztosítottak) kap nagyobb hangsúlyt.
Ami még ezen felül vonzóvá teszi a nagymértékű precizitással elkészített mozgóképet, az nem más, mint a saját szépségében tetszelgő melankólia érzete, amely szintén Selick vívmánya. Bruno Coulais szomorúságot desztilláló zenéje tökéletesen passzol a felvázolt szürke, kilátástalan világképhez – mintha a Karácsonyi lidércnyomás Sandyjének szerelmes száma, a „nem én vagyok az igazi” mondanivalóját hordozó, felemelő búskomorság hangulata lengené be az egész filmet. Azonban az expresszionista, gótikus horror-tematikát mesemusical formájában újjáélesztő filmmel ellentétben, a Coraline-ben már csak néha-néha villan fel az irónia és a fekete humor (bár gyakrabban, mint a könyvben), amely eltávolító tendenciája okán nem követel azonosulást a groteszk és rémisztő világgal. Persze a Tim Burton kreativitásának égisze alatt készült produkció is jócskán élt a melodrámai konvenció – igaz, idézőjelbe helyezett – segédeszközével, amit a Coraline sem tud teljes mértékben elkerülni, ám a jellemfejlődés majdnem teljes hiánya a lezárás kötelező feloldozása ellenére is inkább egyfajta bölcsen pesszimista, kritikus életérzés gyümölcse, mint dramaturgiai hiba. A Coraline az Óz, a nagy varázsló üzenetét („mindenhol jó, de legjobb otthon”) forgatja ki, a boldog megbékélés helyett inkább a remény lehetőségét villantja fel – giccsparti helyett a kontemplatív, szomorúságában gyönyörű hangulat domborodik ki a filmben, feledtetve még a mozgóképen pluszban hozzáadott, össznépi barátkozást tartalmazó epilógust is.
A Coraline kétségkívül Henry Selick legkiérleltebb munkája (ha a '93-as kultmozit elsősorban Tim Burton alkotásaként aposztrofáljuk), aki az évek során nem csupán az animációs technika kreatív alkalmazásával, hanem rendezői képességeinek beérésével is hozzájárult a film érdekességéhez: a hangsúlyozott szubjektív gyerekperspektíva okán speciálisan megválasztott beállítások kellő mértékben ellensúlyozzák a néhol elég lassúra hangszerelt tempót. A film minden előnye ellenére épp ezt lehet a szemére vetni (az alaptörténet kiszámíthatósága mellett): talán túl komótosan bontakozik ki egyes helyeken a jelentés és a cselekmény – ám talán épp ez szükséges annak a drámai ívnek a bejárásához, amit a film célul tűzött ki magának. Egyszerre optimista és kritikus hangvétellel mondhatjuk tehát, hogy biztosan vezet még feljebb is innen az út. Lehet, hogy a mostanában a mítoszok szomszédjába, a mesék világába kiránduló Neil Gaiman régebbi, szubverzív tartalmú műveivel való barátkozás még érdekesebb filmeket eredményezhetne. Hiszen gondoljunk bele, mivé válhatna például a Hó, tükör, almák vagy éppen A gyilkosság misztériuma egy ilyen tehetséges álmodó kezében?
