Abszurdisztán az a hely, ahol az abszurd maga a törvény. Veit Helmer filmje a férfi és a női nem örök harcának komikus kulisszái előtt mutatja be, hogy egy fiatal pár igaz szerelme miként számolja fel a nemek közt húzódó frontvonalakat.
Már Arisztophanész Lüszisztratéja óta tudni lehet, hogy a nők rendelkeznek egy olyan titkos fegyverrel, melyhez képest a hidegháborúba belesüppedő szuperhatalmak földalatti laboratóriumaiban kifejlesztett vegyifegyver- és atombombaarzenálja ártatlan gyermektréfa csupán. Az athéni és spártai asszonyok ugyebár a szex megtagadásával veszik rá harcra éhező férjeiket a békekötésre. Ezt az ősi és kíméletlen aduászt játsszák ki az Abszurdisztán kétségbeesett asszonyai is, de itt nem a harci kedvet, hanem épp a végletes lustaságot akarják kiirtani a férfiakból.
A világ teremtőjének ütős humorérzékét bizonyítja az a tény, hogy a film nem Arisztophanész vígjátékán, hanem egy megtörtént eseményen alapszik – az élet tehát leutánozta, sőt bizonyos tekintetben túl is szárnyalta az ókor legnagyobb komédiaíróját. Veit Helmert ugyanis egy isten háta mögötti, kis faluról szóló rövidke újságcikk inspirálta a film elkészítésére, ahol a nők kénytelenek voltak „sztrájkba lépni”, hogy rávegyék uraikat a település számára nélkülözhetetlen vízvezeték felújítására. A békésen induló altesti munkabeszüntetés végül odáig fajult, hogy a falu közepére áthatolhatatlan vasfüggöny ereszkedett, mely a méltóságteljes semmittevéshez görcsösen ragaszkodó férfiak és az ez ellen fellázadt nők területét választotta el.
Persze az, hogy Helmer az újságból merítette az ihletet, a legkevésbé sem jelenti azt, hogy az Abszurdisztán bármilyen szempontból dokumentarista lenne. Az objektív sajtóhír örömteli transzformáción ment keresztül a fiatal német rendező keze alatt, és egészen egyedi vizuális stílusában alaposan bepácolva, majd tündérmesékre hajazó történetszövésében kisütve jelenik meg a vásznon. A film mind a téma, mind a képi világ szempontjából tökéletesen illeszkedik Helmer egyelőre nem túl nagy, ám figyelemre méltóan egységes életművébe. Már korai rövidfilmjeitől kezdve (Tour d’amour, Surprise!) a férfi-női kapcsolatok különös útvesztőit mutatja be börleszkelemekkel vastagon átitatott szerelmi komédiáiban, aztán nagyjátékfilmjeiben is ugyanezt a témát boncolgatja, még egy fokkal magasabb szintre lépve a stilizáció terén. Az allegorikus fürdőházban játszódó Tuvalu, valamint a reptéren zajló Gate to Heavenben is egy fiatal és ártatlan szerelmespárnak kell leküzdenie azokat az akadályokat, melyeket a külvilág állít szerelmük beteljesülése elé.
Pontosan ez a helyzet az Abszurdisztánban is, hiszen Helmer egy kifordított Rómeó és Júlia-szálat sző bele a nemek közti általános háborúskodás toposzába. Temelko és Aya a falu közepén húzódó szögesdrót miatt nem lehetnek egymáséi, márpedig a férfiak között Temelko az egyetlen, akit annyira hajt a lovagi szerelem (no meg a tesztoszteron), hogy igyekszik megjavítani a sztrájkot előidéző vízvezetéket. A bájosan abszurd konfliktusra természetesen egyértelmű erotikus töltetű metafora képében érkezik a megoldás. A férfi nemiszervet jelképező szikla az őt befogadó barlangba kerül, mire a közösséget a széthullástól megmentő hatalmas gejzír tör fel a falu közepén.
A visszatérő tündérmesei téma mellett Helmer filmjeinek másik fő jellegzetessége az a csakis rá jellemző stílus, mely a némafilm iránti látványos vonzódásáról árulkodik. Más rendezőktől eltérően, ő nem csak egyes jelenetekhez használja fel a börleszk elemeit, hanem egy bátor húzással filmjei alaphangnemévé teszi a párbeszédek nélküli csetlés-botlást. Ez a vonás már felütötte a fejét a több fesztiválon is díjazott Surprise! című rövidfilmben, de a rá következő Tuvaluban vált igazán szembeötlővé. Helmer persze nem nosztalgiázik, így nem retro-indíttatású némafilmeket forgat, csak azt használja fel a hangosfilm előtti korszakból, amit koherensen be tud építeni saját alkotói világába. Zajok, zörejek a Tuvaluban is voltak, az Abszurdisztánban pedig szinte folyamatosan kommentálja a látottakat a két főszereplő, de a külső narrációtól eltekintve teljesen dialógusmentes, fizikai gegeket látunk kibontakozni. Igaz, itt nem nagyon használ gyorsítást és egyéb, a komikumot szolgáló effekteket, így a képi stilizáció nem ér el olyan szintet, mint korábbi munkáiban, de a kietlen tájon kibontakozó kedvesen groteszk cselekmény már alapból elemeli a filmet a valóságtól a nyugati nézők számára. A valahol Ázsia és Európa határán fekvő, egyetlen államnak sem kellő falu így lesz univerzális metaforává, mely szól minden kor minden városáról, melyet férfiak és nők népesítenek be. Abszurdisztán az a hely, ahol az abszurd maga a törvény, és csakis az őrült (tehát tiszta) szerelem vihet egy kis józanságot a folyamatosan a feje tetején álló világba.
A bájos tanmeséből persze Helmer most sem felejti ki az alkotói kreativitás fontosságát, a teremtő szellemet azonban szerinte csakis a szerelem hívhatja életre. A Suprise! alvó nőjének őrült meglepetéssel kedveskedő férfija, avagy a Tuvalu álomszigete is erről tanúskodik, ahova a főhős, szíve választottjával szeretne emigrálni a sötét és gonosz valóságból. Temelkot is csak az Aya iránt érzett rajongás vezeti rá a felmerülő problémák kreatív, már-már zseniális megoldására.
