Az Amerikai gengszter című Ridley Scott-film Frank Lucas harlemi drogbáró történetét meséli el, aki a vietnami háború idején hatalmas vagyonra tett szert Vietnamból csempészett heroin forgalmazásával.
Az aktuális főgengszter halálával annak sofőrje/testőre/tanítványa, Lucas (Denzel Washington) kihasználja a hatalmi struktúra megbomlásából adódó átmeneti zavart, és olcsó, tiszta heroint importálva felépíti saját birodalmát, amely hamarosan jövedelmét és szervezettségét tekintve a nagy bűnöző-dinasztiákkal is felveszi a versenyt. Sikerének az a titka, hogy kerüli a feltűnést, és szervezetét a maffia mintájára a vasmarokkal irányított szűkebb rokonságára alapozza. A feltűnésmentesség jegyében ugyan ebéd közben a nyílt utcán fejbelövi egyik vetélytársát, de hát keménykedni is kell néha, és ha éppen nem a zongorán veri szét egy-egy impulzívabb kolléga fejét, akkor idős édesanyjával templomba jár, a szegényeknek ingyen pulykát osztogat, autót robbant vagy jószándékúan okítja testvéreit arról, hogy a heroint csak meztelen nőkkel szabad hígíttatni, mert akkor nem lopnak. Közben a talpig sztereotip jó rendőr Richie Roberts (Russel Crowe) elkezd nyomozni a szervezet láthatatlan feje után úgy, ahogy azt bármelyik jórendőr tenné: nőket kefél, borostás arccal fényképeket ragasztgat egy falra, álmos szemmel ül sokat leparkolt autókban, időnként még morcos is. Munkáját akadályozzák a sztereotip rosszrendőrök is, akik korruptak, fenyegetnek (még Lucast is, aki ajándék pulykával és autórobbantással lopja magát a szívükbe), csúnyán beszélnek a nőkkel, majd a végén... Na de ezt nem árulom el, hadd legyen ez annyira meglepetés, amennyire ilyen előzményekkel csak lehet. Muhahaha.
Ez az idei év egyik legjobb hollywoodi filmje, de ez csak annyit takar, hogy jobb, mint A szellemlovas, bár nem annyira vicces. Rengeteg érdekes szempontot találhatunk hozzá utólag, hosszú flekkeken keresztül lehetne beszélni például arról, hogy mit ad hozzá a gengszterfilm zsáneréhez (röviden összefoglalva: a Keresztapa ezúttal színesbőrű); lehetne beszélni a főszereplők összetett személyiségéről, ha azok ne lennének a rájuk aggatott ellentmondásos tulajdonságok mögött egyszerűek, mint egy darab kőszén; továbbá több szociológiai érdekességet is kibányászhatnánk belőle, ha el bírnánk feledni, hogy azért mégiscsak az egyik legmegrendítőbben unalmas filmet néztük végig, amit ráadásul még szidni sem lehet, mert becsületes, precíz munka, csak az az egy szikra hiányzik belőle, ami miatt érdemes lenne 2007-ben elmesélni kismillió hasonló és néhány nagyon jó hasonló sztori után ezt a történetet.
Ridley Scott ezt a filmet amolyan tájba simulósan rendezi, mint egy öreg táncmester, akinek a kisujjában van az összes fogás, de már a tánc nem érdekli, megmutatja, mit tud, de már nincs mit bizonyítania. Frank és Richie történetszálainak a párhuzamos vezetési lehetőségeit nem használja ki, a több kritikában kiemelt jó kor- és környezetrajz is csak alig és fantáziátlanul használt kellék marad a kezében.
Denzel Washington jó sokáig viszi a hátán a filmet, igazán karizmatikus figura kel életre a kezei közt; mikor éppen Russel Crowe történetszálát követtük, mindig inkább átkapcsoltam volna rá, ugyanis az utóbbinak mintha nem szóltak volna, hogy most éppen nem az Egy csodálatos elmét forgatják. Aztán Washington is elfárad, de összeszorítja a fogát, és végigcsinálja a filmet, mint az egyszeri Mobra a Párizs–Dakar ralit.
