Akarva-akaratlanul: ember
Ruben Östlund: Akaratlanul / De ofrivilliga

Ruben Östlund szenzációs alkotása az élő példa arra, hogy a svédek képesek kimozdulni a már-már kényelmesen betokosodott családi drámák és szívszakasztó emberi sorsok ördögi köréből. Nem mintha valami gond lenne velünk, és nem mintha Östlund alkotása nem ugyanazt akarná mondani, mint eddig ezer meg ezer másik film, a téma csomagolásán mégis nagyon sok múlik. Pedig ez a csomagolás egyáltalán nem fényes, sőt, mondhatni a legszerényebb – mégis a lehető legkiválóbban szolgálja a célt.

Többféle próbálkozás volt már arra, hogy a néző a legegyszerűbb, legtriviálisabb módon kapja meg a legintenzívebb, legkeményebb drámát. Ott van például a Lars von Trier és Thomas Vinterberg által elindított Dogma-mozgalom, melyben roppant naturalista megközelítésből próbáltak feszülten drámai pillanatokat teremteni, és ez a legtöbbször sikerült is – gondoljunk csak a legsikeresebb Dogma-filmekre, mint például a Születésnap, Idióták, Hogy szeretsz? stb. Ezeket persze nem lehet és nem is kell összehasonlítani az osztrák Ulrich Seidl-féle naturalizmussal (Kánikula, Import/Export) – ám itt meg kell említenem, mert Östlund stílusában leginkább Seidlt lehet felfedezni –, de mindkét ábrázolásmódra jellemző a túlzott dokumentarizmus. Körülbelül e két stílus között kell elképzelni Ruben Östlund második nagyjátékfilmjét, az Akaratlanult, ami semmiképp nem nevezhető drámának, csupán az ismerős szituációk viszontlátása teszi szemünkben drámaivá.

A film alapjául a rendező tanítónő édesanyja által elvégzett kísérlet szolgált (mely a filmben is megelevenedik): a tanítónő kiküld egy gyereket az osztályból, majd megbeszéli a többiekkel, hogy miután behívja a kiküldött gyereket, kérdéseket fog feltenni neki. Az osztály feladata az lesz, hogy ellenkezzen a kapott válaszokkal, még akkor is, ha a behívott gyerek jól válaszol. A tanítónő ezután behívja a gyereket, eléje tesz egy táblát, amin két vonal található, majd megkérdi, hogy melyik a hosszabb a kettő közül. A gyerek természetesen jól válaszol, de az előre megbeszélt séma szerint társai lehurrogják. A második táblánál ugyanez történik, ám a harmadiknál – meggyőződése ellenére – a gyerek a rövidebb vonalra mondja azt, hogy az a hosszabb – mindez a tömeg nyomása miatt. Östlund vezényletével a filmben is ezt a játékot játsszák, valódi életszituációkkal, többnyire felnőttekkel.

Az öt síkon futó alkotás jelenetei leginkább egy-egy apró morzsára emlékeztetnek, melyek megvillantanak egy ismerős világot, de messze nem elégítik ki a néző éhségét. Különböző életkorú emberek, különböző helyzetekben, melyek elsőre különlegesnek tűnnek. Az egyik legerősebb szál talán Linnea és Sara története: két tinilány, akiknek az élet még csupa szórakozás és felelőtlenség, minden a bulizás, pasizás és piálás körül forog. Elég lesz-e nekik egyetlen balul elsült éjszaka, hogy magukba nézzenek és felvilágosodjanak egy kicsit? Vagy ott van Leif, akire roppant rossz hatással vannak barátai, főleg ha túl sok alkoholt fogyaszt. Legjobb barátja „tréfából” ráveti magát Leif nemi szervére, de vajon ezt Leif is ugyanolyan viccesnek találja? Maria sikeres színésznő, aki busszal indul haza, hogy meglátogassa családját. Minden rendben megy egészen addig, amíg a busz vécéjében véletlenül le nem töri a törölközőtartót, ekkor ugyanis a buszsofőr sztrájkba kezd: addig nem indulnak tovább, amíg a tettes nem jelentkezik. Micsoda gyerekes megnyilvánulás ez a sofőr részéről! De vajon Maria lesz-e elég gerinces ahhoz, hogy bevallja figyelmetlenségét?

Ilyen apróságokból tevődik össze Östlund helyenként lassú filmje, mely minden szempontból kitűnően portretizálja korunk emberét. A történetek teljesen különböző szálakon futnak, soha nem érnek össze, mégis van bennük valami közös: az egyén eltörpülése. Mindegyik szegmentum főhőse rossz döntést hoz, mert a társadalmi elvárások úgy követelik meg. Mindig egyszerűbb mindent erre fogni, noha mindenkinek lenne szabad választása. A közösség beszippantja az egyént – ezért nagyon ritkán sikerül meghozni a jó döntést.

Néha érezhető, hogy ez a film túlságosan is „svéd” ahhoz, hogy az egész emberiségre rá lehessen húzni bizonyos részeit, mégis mindenki felfedezhet benne egy morzsányit magából. Erre Marius Dybwad Brandrud operatőri munkája is rájátszik, hiszen rengetegszer látunk olyan képeket (ráadásul igen hosszan kitartva!), melyekben nem látjuk a szereplők arcát, gyakran a még fejüket sem. Látunk hátakat, törzseket, lábakat, de arcokat igen ritkán, arcközelieket pedig sosem – tehát bárkinek arca vagy a teste illene a jelenetekhez. Akaratlanul is magunkra ismerünk.