A Versailles a korábban főképp televíziós rendezőként és forgatókönyvíróként próbálkozó Pierre Schöller számára az első nagyjátékfilm, az egyik jelentős szerepet alakító Guillaume Depardieu számára viszont az egyik utolsó színészi alakítás volt: akárcsak szereplője az erdőben, ő maga tavaly ősszel súlyos – és gyógyíthatatlan – tüdőgyulladást kapott következő, romániai forgatása során.
Pierre Schöller abszolút optimista ember lehet. Filmje egyszerű, szép, szomorkás, mégis minden pillanatában érezzük, hogy nem lehet rossz vége. Hogy is lehetne egy ilyen kissráccal a főszerepben? Max Baissette de Malglaive nevét jó lesz megjegyeznünk: valószínű, hogy belebotlunk még a közeljövőben, egyszerűen kár lenne nem szerepeltetni őt többet a vásznon.1 A film maga sem lehet rossz, nehéz is lenne elrontani, ha egy ilyen arcú, a kamerák előtt ennyire természetesen viselkedő gyermek áll a középpontjában: a forgatókönyvíró-rendező az általa alakított Enzo figurájára fűzte fel a filmet.
Enzo nem a Napkirály udvarának szutykos kis lakója, napjaink Versailles-a csak díszlet vagy inkább akadálypálya, sőt, maga a palota sem szerepel túl sokszor a filmben. Kicsit olyan a Versailles, mint Nicolas Roeg Velence-negatívja, a Ne nézz vissza!: a turistaparadicsom árnyoldalait keresi, s bár nyoma sincs itt annak a feszültségnek és nyomasztó, horrorisztikus világnak, mint ami Roeg filmjét uralja, XIV. Lajos legendás uradalmának erdeje egy nagyon is emberi dráma színhelye.
Enzo anyjával, Ninával bolyong Párizs utcáin, aztán egy versailles-i hajléktalanmenhelyre kerül, s onnan a palota parkjába. Nina nem rossz anya: megpróbálja halk szavú gyermekében fenntartani az álmokat, és akkor is a lehető legjobban próbál dönteni, amikor elhagyja őt. Az erdőben egy különös, magányos férfiba botlanak, aki folyton filozofál, jogi szöveget idéz, és kissé idegesíti Ninát az okításaival. Hamar összemelegednek Damiennel, aki másnap arra ébred, hogy a nő eltűnt, a gyermek pedig a nyakára maradt. Megpróbál szépszerével megszabadulni tőle: kiállítja a buszmegállóba a jegyre valóval, csakhogy a kis ártatlant elnyomja az álom, és visszagyalogol az egyetlen ismerős ponthoz: Damien viskójához.
Sok meglepetés ezután nem érhet: sejthetjük, hogy összebarátkoznak, Enzo egyre szorosabban kapaszkodik a pótapába, kedves és súlyos élettapasztalatokkal egyaránt „gazdagodik”. Közben anyja munkát keres, megpróbálja helyrehozni az életét – az életüket, de soha nem megy ki az erdőbe. A gondok akkor kezdődnek, amikor a versailles-i erdőbe megérkezik az ősz, győz a hideg s a betegség, és végre Damienről is megtudjuk, honnan került a fák közé. Az olykor felcsendülő szomorkás zongoramuzsika (néha fölöslegesen is) erősíti a jelenetek megható voltát – az érzékenyebb lelkű nézők talán meg is könnyezhetik ezeket a sziruposabb pillanatokat –, ugyanakkor folyton ígéri, előrejelzi a pozitív végkifejletet: annak csak a mikorját és a hogyanját nem tudjuk kitalálni.
Damien és Nina második találkozását hiába lessük: a gyerek összekapcsolja őket, visszalendíti mindkettejüket a társadalomba, ám az életük és az arról alkotott felfogásuk különböző. Romantikus dráma helyett kicsit hamis társadalmi drámát kapunk. Hamis, hiszen olyan különösen jók az emberek ebben a filmben – minden egyes szereplő jószándékú, kedves, megértő és megérthető, a versailles-i erdőt benépesítő, egyébként kissé kétes előéletű figuráktól kezdve az öregek otthonának igazgatónőjéig. A társadalomkritika így hát kimerül abban az ironikus pillanatban, amikor az újság szalagcíme a hajléktalant próbálja meggyőzni arról, hogy a munkanélküliség nem is olyan nagy tragédia – és eluralkodik a filmen Schöller megingathatatlannak tűnő hite az emberekben.
Schöller filmjét kár túlelemezni. Vannak benne különösen szépen fényképezett képek és kedves, szép jelenetek. Kellemes esti kikapcsolódást nyújt, és minden apróbb-nagyobb hibája ellenére pozitív benyomást hagy a nézőben, ami elsősorban a rendkívüli színészi játéknak köszönhető.
1 Máris forgat, Jean Reno oldalán a L'immortel című filmben láthatjuk jövőben.
