1929. május 16-án ennek a filmnek adták át először a legjobb filmnek járó Oscar-szobrocskát. Ha William A. Wellman neve ismeretlenül csengne a némafilmtörténet búvárainak fülében, az nem a véletlen műve. Sem a rendező, sem az Oscar-díjas filmje nem tartozik a némafilmtörténet nagy, kanonizált alakjai/alkotásai közé.
Egyre ismerősebben hangzó neveket találunk viszont a legjobb film címért versenyző produkciók rendezői közt – Friedrich W. Murnau, Frank Borzage, King Vidor és Lewis Milestone –, s joggal vetődik fel a kérdés: milyen jelentőséget tulajdoníthatunk egy 80 évvel ezelőtt díjazott filmnek? Mit jelentett a közismert szobrocska 80 évvel ezelőtt? Mi okozza a filmtörténeti kánon és az Amerikai Filmakadémia toplistája közti különbségeket? Kiállta-e a Szárnyak az idő vasfogának próbáját vagy sem? Amint a kérdések is jelzik, egy film története vagy egy díj története nem csupán filmeket érint: régi filmeket és fogadtatásuk történetét tanulmányozni izgalmas búvárkodás lehet. Miközben a film sztorija, színészi játéka, formanyelve iránti kíváncsiság hajszol, felszínre kerülnek az egykori kamerák, forgatási módszerek és olyan trükkök történetei, amelyek csak a fekete-fehér és néma mozgóképek korában érvényesülhettek (ebben a filmben pl. a sebekből folyó vér gyanánt csokiszirupot használtak). Ugyanígy az Oscar-díjak története felszínre hozhatja az iparosodás újabb fázisába lépő amerikai filmipar működésének hivatalos történeteit és annak bulvár-verzióit is.
A film története
A Szárnyakat már forgatókönyvíráskor szuperprodukciónak, az év filmjének szánta a Paramount stúdió Famous Players Lasky nevű gyártó-aldivíziója (amely híres színészek, híres színdarabok sorozatával vált sikeressé a 10-es évek végén). A kevésbé sikeres, még zöldfülű Wellmant kérték meg a rendezésre, mivel jártas volt a film témájában: az első világháború idején pilótaként szolgált. Talán ezzel is magyarázható, hogy a filmben a légicsata-jelenetek jóval átgondoltabbnak tűnnek, mint a történet bizonyos fordulatai. A Szárnyak egy légi eposz, a némafilmkorszak Top Gunja, ahol a sztoriban a férfias hősiességről szóló történet keveredik a szerelmi bonyodalmakkal.
Főhőse két vidéki fiú, Jack (Charles Buddy Rogers) és David (Richard Arlen), akik ugyanannak a városi lánynak csapják a szelet, noha Jack után a szomszédja, Mary (Clara Bow) is epekedik. Mindkettőjüket besorozzák az amerikai légierőhöz, de tévedés folytán a Davidnek szánt szerelmi üzenetet és a városi lány fotóját Jack kapja meg. A szerelmi háromszög ellenfelekké teszi őket, de a háborúban kebelbarátokká válnak. Miután kiderül a fotó körüli tévedés, konfliktusba keverednek, azonban David repülőjével lezuhan és az ellenség területére kerül. Háborús halottnak nyilvánítják, miközben ő ellop egy német repülőt, hogy visszarepülhessen csapatához. Hazafele repülés közben a két barát a levegőben találkozik, de Jack ellenségnek véli Davidet és lelövi. A hősként ünnepelt Jack felnőtté válását jelzi a Maryvel való kapcsolat elfogadása, aki önkéntesként szintén részt vett a háborúban, hogy Jack közelében lehessen.
Habár a cselekmény az első világháború idején játszódik, utalások történnek más történelmi csatákra is, és a Saint Mihiel-i légi csata rekonstrukcióját is láthatjuk, mégsem tűnik annyira ízig-vérig háborús filmnek, mint a műfaj más korabeli darabjai, pl. a What Price Glory? (r. Raoul Walsh, 1926) és a The Big Parade / A nagy parádé (r. King Vidor, 1925), melyekben a háborúellenes ideológia sokkal hangsúlyosabb. A Szárnyakban a csaták politikai jelentősége és a harctér zaja eltompul, inkább a férfiak közti bajtársi viszony, a repülés iránti őszinte érdeklődés patetikus ábrázolásának ürügyévé válik. A háború borzalmát érzékelteti a Gary Cooper-alakította pilóta felbukkanása is, aki egy kirepülés előtt épp hogy bemutatkozik a két barátnak, de élve már senki nem látja viszont. A két főhős barátságának tragédiájával a rendező megkísérli ugyan, hogy a háború borzalmait a személyes drámán keresztül ábrázolja, azonban ez nagyon egysíkúvá válik az ellenség figurájának hiánya, a túlzott pátosz (a tévedésből megölt barát halálos ágyán egy olyan hosszú ölelkezést és férficsókot láthatunk, hogy azt már többen is homoszexuális gesztusként értelmezték), a pálfordulások gyakorisága és a klisészerű, érzelgős dialógusok miatt (például a hősként hazatérő Jacket David gyászoló anyja haraggal fogadja, de hirtelen megbocsát neki a következő mondattal: „I wanted to hate you but you didn't kill my son – it was the war”).1
A légi csatákba ujjongva, romantikus lelkesedéssel induló két férfi története miatt a film inkább számít műfajteremtő légi eposznak, a repülés himnuszának, amelyet repülős filmek sora követett: maga Wellman karriere során több hasonló témájú filmet rendezett, de ekkor készült a Howard Hughes-féle Hell's Angels / A pokol angyalai is, a Dawn Patrol / Hajnali őrjárat (Howard Hawks, 1930), The Way to the Stars (Anthony Asquith, 1945), és a sor folytatható egészen a Top Gun-ig (1983) vagy az Air Force One / Az elnök különgépéig (1997).
A történetvezetésnek több megoldása is bírálható, leginkább a Jack és Mary közti szerelmi történet: nehezen hihető, hogy Jack nem veszi észre Maryt, akit ráadásul a film legnagyobb sztárja, a kor szexszimbólumának számító Clara Bow alakít! Bár kérdéses lehet, hogy mai szemmel hogyan formálhatunk véleményt egy 80 éves filmről: némafilmről lehet-e kritikát írni? Nem tudhatjuk meg, hogy egy korabeli néző szemével milyennek tűnt a film története és képi világa. Mai nézőként talán az mérhető, hogy hogyan öregedik meg egy film: ahogyan a képarány, a film tempója a másság, az idő lenyomatának tűnik, ugyanígy a film sztorijának patetikus hangvételét is fogadhatjuk semlegesen és mosolyoghatunk a ma már naivnak tűnő fordulatain.
A film stílusának története
A korabeli kritika realistának nevezte Wellmant a film kamerahasználata miatt, amely a harcjelentekben, légifelvételeken a leglátványosabb. A valószerűség elérése érdekében a harcjelentek nem stúdióban készültek és mellőznek mindenféle trükköt (pl. a korban divatos egymásrafényképezést vagy a vetített hátterek használatát).
A felvételeket egy texasi pusztában készítették, ahol a statisztáló amerikai gyalogosokat és légierőt egyszerre 13–18 kamerával is filmezték. De talán nem is a több kamerával felvett totálok a legbravúrosabbak, hanem inkább azok a közelképek, amelyeken a két főhőst láthatjuk repülés közben, valós helyszíneken. Ehhez a színészeknek egyrészt tényleg meg kellett tanulniuk repülni, másrészt saját maguk kellett kezeljék azt az elemmel meghajtott kamerát, amit az operatőrök a pilótafülkével szembe rögzítettek. Ennek tudatában külön suspanse-ot okoznak azok a közelnézetben látható jelenetek, amelyekben a pilótákat repülés közben épp meglövik, és repülőjük kormányos nélkül marad...
A repülőkből rögzített felvételek minősége is kitűnő: ezeket nem a korszak játékfilmgyártására jellemző nehézkés kamerákkal rögzítették, amelyek a levegőben rázkódtak, és a széltől bemozdultak volna, hanem egy híradó- és dokumentumfilm-készítésben használatos kamerával, melynek nagyon rugalmas, könnyen irányítható feje volt (Flaherty is ezt használta a Nanook forgatásán). Így a kamera mindenütt jelenlevővé, mozgékonnyá válik, és a filmbeli történethez simulva repül, légies mozdulatokat végez még a szárazföldi jelentekben is: hol a szereplők sétáját kíséri, hol velük hintázik, hol részegen suhan egy mulató asztalai fölött. Amúgy a technikai adottságok határainak hasonló feszegetése jellemző volt a korszak filmjeire: bravúros kameramozgásokat láthatunk a Murnau Virradatában is, illetve sokat kísérleteznek a feliratokat nélkülöző történetmeséléssel is.
A díj története
Mit jelentett abban a korszakban Oscar-díjat nyerni? Filmtörténeti kézikönyvek szerint a díj létrejötte az amerikai gyártástörténet egy krízisére adott válasz volt: a filmek létrehozásában közreműködő szakemberek nagyobb részesedést és elismerést vártak a filmek bevételéből. A különböző szakembereket megillető díjak egyfajta versenyhelyzetet hoztak létre a filmesek közt, melynek következtében nevük felkerült a stáblistára, hosszú távon pedig elősegítette a szakosodást. A munkások arra törekedtek, amit az ipar díjazott, ugyanakkor a szakemberek teljesítménye a filmipar igényeit is teljesítette: a minőség és az innováció kritériumait.
A Szárnyak a filmtechnika kreatív használata révén megfelel ezeknek a kritériumoknak, és jogosan kaphatott legjobb effektekért járó Oscart. Hogy megérdemelte-e a legjobb filmnek járó díjat vagy sem, már sokkal vitatottabb. Részben azért is, mert abban az évben megosztották ezt a címet a legjobb gyártás (Szárnyak, „Best Picture, Production”) és a legjobb művészi teljesítmény (F. W. Murnau Virradata, „Best Picture, Unique and Artistic Production”) között. Hogy melyik volt az egyetlen némafilm, amely Oscar-díjat nyert (és meg is érdemelte)? Ez napjainkban is vitatott kérdés, internetes fórumokon forró topikok szólnak róla.
Kérdezhetünk-e olyat, hogy a Szárnyak megérdemelte-e a díjat? Talán nem, hiszen a filmtörténet másként működik mint egy filmakadémia: egészen másak a mozgatórugóik.
1 „Utálni akartalak, de nem te ölted meg a fiamat – hanem a háború.”
Szakirodalom
- David Bordwell, Janet Staiger, Kristin Thompson. 1985. The Classical Hollywood Cinema: Film Style and Mode of Production to 1960. London: Routledge.
- Brownlow, Kevin. 1976. The Parade’s Gone By. University of California Press.
- McKernan, Luke. 2004. Taking to the Air. Early Film and Early Flight.
- Salt, Barry: 1992. Film Style and Technology: History and Analysis. London: Starword.
- Wellman, William Jr. 2006. The Man And His Wings: William A. Wellman and the Making of the First Best Picture. Westport CT: Praeger Publishers
