Ha rossz, akkor is siker lesz. Hányszor hallhattunk ilyen kijelentéseket, s A Da Vinci-kód esetében különösen igaz a tétel.
Hiszen a film kapcsán sosem az volt az elsőszámú kérdés, hogy mennyire lesz hiteles adaptáció, sokkal inkább tekintettek olyan fejőstehénként a produkcióra, mely a biztosba beülő Tom Hanks mérföldkősikere lesz, s az egyházi kirohanások, valamint plágiumgyanúk ellenére az év legkeresettebb alkotása címére pályázik. Világbrand, melyről mindenki hallott, ha nem is olvasta Dan Brown regényét, s juszt is megnézi, ki ezért, ki azért. Ráadásul a rendezést a megbízható iparos, Ron Howard vállalta, aki Oscar-díjasként ilyen helyzetekben általában sikeresen vezényli hajóját a zátonyok között, s szállítja a kiugró sikereket.
A Da Vinci-kód megítélése esetében a legkevésbé sem helyes elemzési szempont leragadni az igaz, vagy hamis közhellyé silányult közbeszédnél, s az is mellékes, mit nem sikerül a vastag regényből belesűríteni a 150 percbe. A legfontosabb, hogy az izgalmas alapszituáció – mert az – hogyan kerül kibontásra egy játékfilmben, mennyire képes mellbe vágni, meghökkenteni, s ami a legfontosabb: szórakoztatni. Nos, mindezen elvárásoknak A Da Vinci-kód megfelel. A gyors gyilkosság után kissé esetlenül ugyan, de bevonják a neves szimbólumkutatót a nyomozásba, sőt, hamarosan gyanúsítottá is válik, mely tényre mintegy fordulatként is tekinthetünk. A párjául kiosztott Audrey Tautou amolyan bociszem-lesütősen semmilyen, s bár a párizsi Bois de Bologne parkbéli jelenetek valóban kínosan semmitmondók, a történet tisztán követhetően halad a medrében, s jutunk A-ból B-be. Az érthetetlenséget, zagyvaságot, követhetetlenséget számon kérő kritikák viccesek, hiszen körülbelül húszpercenként kerül beillesztésre a történetbe egy redundáns rész, ráadásul a szereplők a szükségtelent is kimondják, hátha valaki nem lát el a vászonig, s elvéti a nyilvánvalót.
Így tudhatjuk meg azt, hogy Jézus Krisztus talán tényleg viszonyba keveredett Mária Magdolnával (Scorsese is vizionált már ilyet, igaz kicsit másképp a Krisztus utolsó megkísértésében), akinek ez esetben legalább annyira félre- és átértelmezett a szerepe a történelemben, mint annak a bizonyos 13. fekete apostolnak (a la Kevin Smith Dogmája). A meneküléssel egybekötött nyomozás ugyan néha belassul, de szépen halad Franciaországtól Angliáig, s aki a detektívtörténeteket szereti, azt lekötik az események: itt egy bunyó, ott egy hulla, pisztolycsövek villannak, fékcsikorgásos üldözéses futamokban kopnak az autógumik, furfangos rejtélyek kerülnek megfejtésre, szimpatikus a főszereplõ duó. Ráadásul a menetközben belépő Ian McKellen cinikus megjegyzéseivel még humort is csempész a sorok közé, nem mellesleg mindenkit lejátszva a vászonról.
Némi kétségtelen sutasága dacára meghökkentő lezárással végzõdik az alkotás, melyben hosszú haja sem akadályozza meg a néha percekre a vászonba belevesző Hankset, hogy kimondja a slusszpoént, az egyszeri moziba szórakozni járó néző pedig azzal az elégedettséggel állhat fel székéből, hogy vagy a világ legnagyobb átverését titkolja a keresztény egyház évezredek óta, vagy igen kreatív és fantáziadús szerző szüleményét láthatta. Bármelyik esetről is légyen szó, a végeredmény klasszikus hollywoodi forma, melynek inkább rendezői melléfogásai vannak – gondolván a szerencsétlen roncsolt felvételű flashbackekre, mint rossz prekoncepcióra, valamint különösen a londoni reptéri redundanciára, mely kifejezetten agyzsibbasztó. Már ha ezek a dolgok bárkinek is feltűnnek…
