A Citromfa nagy érdeme, hogy a harsány vádaskodást elkerülve, inkább költői eszközökkel mutatja be a közel-keleti konfliktust. Az erőszak képeinek demagóg áradása helyett így egy vér nélküli történetből olvashatjuk ki az izraeli–palesztin szembenállás feloldhatatlanságát.
Kevés olyan elmérgesült és kilátástalan konfliktus lelhető fel apró földgolyónkon, mint az, amely az izraeli és a palesztin nép között zajlik. A bűnlajstrom mindkét oldalon végeláthatatlanul hosszú, és mindenki állandóan ujjal – ha épp nem fegyverrel – mutogat a másikra, hogy természetesen mindenért az a felelős. Ilyen parázs helyzetekben óriási szükség van a nyugodt, értelmes megnyilvánulásokra, melyek kilépnek a harcban álló felek korlátolt nézőpontjából, és megkísérlik önvizsgálatra késztetni őket. A Citromfa pontosan ilyen higgadt helyzetelemzés, hiszen nem enged a dühös szólamok csábításának, inkább nyugodt tempóban meséli el a visszafogottsága ellenére is kegyetlen történetet.
Az, hogy az alapötlet nem az alkotók fejéből pattant ki, hanem megtörtént eseményen alapszik, nem von le semmit az érdemeikből, elvégre a 21. század erőszakra éhes médiájának információözönéből szinte megerőltető egy ilyen szelíd sztorit előhalászni. Mennyivel egyszerűbb lenne a mindkét oldalon bőven fellelhető ártatlan áldozatok haláltusáját bravúros lassításokkal mutogatni – az egészet megrendítő zenei aláfestéssel megtámogatva –, mintegy igazolva ezzel az ellenfél bestiális kegyetlenségét. Az is igaz történeten alapulna, mégse vinne közelebb az évtizedes a probléma megértéséhez.
A Citromfa egy palesztin özvegy, Salma Zidane esetét mutatja be, aki egy nap arra ébred, hogy az izraeli védelmi miniszter költözött a szomszédjába (a határ túloldalán). Nem sokkal később úgy határoz az izraeli titkosszolgálat, hogy az illusztris szomszéd biztonsága érdekében ki kell vágni azokat a citromfákat, melyek gondozásával Salma egész életét töltötte. A nő azonban ezt nem hagyja annyiban, és bíróságra viszi az ügyet. Így alakul át a film tárgyalótermi drámává, mely bemutatja, hogy a precízen fogalmazott jogi paragrafusok között miként veszik el az intuitív igazságosság. Eran Riklis filmjének nem az az alapképlete, hogy az egyik oldalon vannak a jófiúk, a másikon pedig a rosszfiúk, inkább arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy nem az eredendő romlottság, hanem az általános bizalmatlanság lehetetleníti el az egyéni kapcsolatokat a két nép tagjai között. Az izraeli védelmi miniszter sem az a hollywoodi thrillerekből jól ismert ördögi politikus-figura: alapvető arroganciája ellenére is vannak emberi megnyilvánulásai. Másfelől Riklis a palesztin oldal visszásságait is bemutatja, mely szintén a gyűlölet szemüvegén keresztül szemléli az eseményeket. Valójában egyik fél sem mutat túl nagy érzékenységet Salma személyes tragédiája iránt, hiszen értelmezhetetlen számukra a pár növényhez való ilyesfajta ragaszkodás. Az ügyet felkaroló ügyvéd sem a citromfák iránti aggódásban, hanem a Salma iránt fellángoló szerelme miatt érzi át a helyzet súlyát.
A rendező finom stilizálással és visszafogott szimbólumokkal oldja a film dokumentarista jellegét. Salma citromfákkal teli udvara olyan, mintha maga az édenkert lenne, melyből szögesdróttal és gépfegyveres őrtornyokkal zárják ki magukat az emberek. A nagy melegben kellemes felüdülést nyújtó citromfák márpedig gyorsan elszáradnak az emberi gyűlölködés ketrecébe zárva. A népeket elválasztó, áthatolhatatlan fal filmes toposza pedig talán csak a vasfüggöny felhúzása előtt jelent meg ekkora metaforikus erővel a vásznon, mint a Citromfa fináléjában.
Persze a szépen komponált képek és a szimbólumok kevesek lennének – a film vajmi keveset érne a főszereplő nélkül. A színészi játék színvonalában ugyanis csak azért mutatkozik egy kis ingadozás, mert a főhősnőt alakító Hiam Abbas annyira briliáns, hogy még az amúgy erős színészgárdából is toronymagasan kiemelkedik. Eszköztelen játékkal éri el a nézői katarzist, rezzenéstelen arcáról kristálytisztán leolvashatóak a kifejezhetetlen fájdalmak mélységei. Nem véletlen, hogy tekintetébe még a kamera is beleszédül olykor. Az ő színészi alakítása feledteti el a nézővel az egyetlen didaktikus vonulatot is a filmben. Riklis ugyanis enyhe feminizmussal fűszerezi a cselekményt. Persze minden főbb szereplőnek bemutatja az emberi arcát, mégis csak a nők tudnak továbblépni gyengeségeiken, a férfiak pedig egytől-egyig elbuknak az erkölcsi következetesség felé vezető rögös út valamelyik apró kavicsában. Nem véletlenül emeli ki a Salma és a védelmi miniszter felesége között kialakuló szavak nélküli kapcsolatot a rendező. Csakis ők egyenrangú felek a filmben, hiszen csakis ők képesek a kényelmes kompromisszumok felrúgására. Egyikük a felemás ítélet helyett inkább sajátkezűleg égeti fel kertjét, a másik pedig társadalmi presztízst nyújtó házasságát hagyja hátra. Az ő bátorságukkal áll szemben a férfiszereplők megalkuvó természete. Azonban bármennyire úgy tűnik, nehezen hihető, hogy a háborúskodás pusztán a férfiak kisded játéka volna.
A Citromfa tehát nem kínálja a megoldás illúzióját az évtizedes közel-keleti konfliktusra (ahogy a filmben el is hangzik: „úgy látszik, happy end tényleg csak az amerikai filmekben van”), viszont közelebb vihet az ellenségeskedést kiváltó és fenntartó emberi beállítódások megismeréséhez. Az itt elmesélt történet nem fontos mérföldköve a két nép közötti harcnak, pusztán szemléletes példája annak, hogy miként kerül bele nap mint nap egy újabb tégla a falba.
