Döntésképtelen agresszió

Laurence Olivier: Hamlet, 1948

A sajátos értelmezést adó Shakespeare-adaptációk egyik legmerészebbje, legvitatottabbja, ugyanakkor egyik legérvényesebbje az 1948-as Laurence Olivier-féle változat, amely épp idén 60 éve nyerte el a 21. Oscar-gálán a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát.

A Nagy Oscar-maraton

Shakespeare örök kihívást jelentő, kimeríthetetlen drámái izgalmas, de ugyanakkor súlyos feladat elé állítják a rendezőket: reneszánsz színpadi szövegeket kell érvényesen vászonra álmodniuk. A Hamletnek sokan nekifutottak, több-kevesebb sikerrel. Születtek „A” Shakespeare-drámát szentírásként kezelő adaptációk, de olyanok is, amelyek sajátos értelmezésekbe bocsátkoztak.

Olivier politikamentes, hangsúlyosan oedipális felhangú Hamletje mérföldkőnek bizonyult az Oscar-történelemben és Olivier karrierjében egyaránt. 7 Oscarra jelölték, amelyből 4-et meg is szerzett: a Legjobb film, a Legjobb férfi főszerep, a Legjobb látványtervezés / díszlet (fekete-fehér) és a Legjobb jelmeztervezés (fekete-fehér) kategóriájában is a Hamlet tarolt. Brit film létére ez volt az első nem hollywoodi produkció, amely elnyerte a gála fődíját. Ugyanakkor az is most történt meg először, hogy valaki a saját maga rendezte film saját maga játszotta főszerepében Oscar-díjat kapjon.

Kép az 1948-as, Hamlet című filmből

Nem ez az első és utolsó Olivier-féle Shakespeare-film, a felállás nagy súlyú trilógiát szült: a sorozat az 1944-es V. Henrikkel kezdődött, a lenyűgöző 1948-as Hamlettel folytatódott, és az 1955-ös III. Richárddal ért véget. Noha a siker az elődöt és az utódot sem kerülte el, hármuk közül egyértelműen a Hamlet viszi a pálmát. A siker titka ebben az esetben egyértelműen Laurence Olivier. Neki köszönhetően nemcsak nézhető és érvényes a 61 évvel ezelőtt készült film, hanem ma is izgalmas és radikális remekmű.

Kép az 1948-as, Hamlet című filmből

Olivier kíméletlenül lefaragta a politikai szálat. A Fortinbras-történet teljes elhagyása által a film Hamlet személyes tragédiájává válik. Ezt jelzi előre Olivier, a rendező bevezetője is, pontosabban annak utolsó mondata: „Ez egy olyan ember tragédiája, aki nem tudta elhatározni magát.” Nem tudta elhatározni magát abban, hogy valóban cselekedjen-e, bosszút álljon-e Claudiuson (Basil Sydney), apja gyilkosán. A halogatás azonban a legkevésbé sem a félénkség következménye. A Laurence Olivier értelmezte és játszotta Hamlet esetében a cselekvésképtelenség érdekes módon agresszivitással párosul, amely elsősorban szerelmeivel, anyjával (Eileen Herlie) és Ophéliával (Jean Simmons) szemben nyilvánul meg.

Kép az 1948-as, Hamlet című filmből

Olivier adaptációjának talán legradikálisabb döntése Gertrúd és Hamlet oedipuszi kapcsolatának felerősítése. Már maga a szöveg is felkínálja ezt az értelmezési lehetőséget, de a filmben sokkal erőteljesebbé válik ez az árnyalat. Mi több, itt nem csak Hamlet szavaiból hallható és cselekedeteiből látható a királyné iránti vonzalom. Fordítva is működik a dolog. Gertrúd szenvedélyes csókjai anyai szeretet helyett egyértelműen szexuális vágyról árulkodnak. Míg anya és fia között vibrál a levegő, Ophélia őszinte, tiszta szeretetet visz a királyfival kialakult kapcsolatába. Ez a szeretet azonban messzemenően kevés a királyi családban zajló kegyetlen játszmák túléléséhez.

Kép az 1948-as, Hamlet című filmből

A film egyik legnagyobb telitalálata Ophélia figurája. Ritkán látni ennyire tiszta és ártatlan Ophéliát. Jean Simmons fehér ruhája, szőke haja, szende arca, lágy léptei mind-mind szeplőtelenségéről, hamvasságáról árulkodnak. És épp határtalan ártatlansága miatt válik annyira kegyetlenné őrülete és halála. E jelenetek igazi gyöngyszemek Olivier filmjében. Jean Simmons egyszerű eszközökkel, semmibe meredő tekintettel, a sírás és a torz nevetés közötti váratlan váltásokkal teremti meg az őrült Ophéliát, aki virágszirmok között úszik halálába, a színészi játékot tekintve ő az egyetlen igazán méltó partnere Oliviernek. A színészek többsége kissé szavalósan építi fel a többé-kevésbé a hitelesség határán ingadozó figurákat. Ebben nyilvánvalóan jelentős szerepe van a barátságtalan Shakespeare-szövegnek, amelyet angol nyelven ma is eredeti változatban használnak. A merev játék az egyetlen olyan elem, amely miatt ma elavultnak tűnhet a film. Ezt azonban valamelyest ellensúlyozza a ma is érvényes értelmezés, a dramaturgiai szereppel is bíró, expresszionista díszlet (ködbe, párába burkolt, tengermosta vár; kesze-kusza lépcsők; rideg termek) és a gyönyörű jelmezek, amelyek követendő példaként állhatnak a kosztümös filmek előtt.

Kép az 1948-as, Hamlet című filmből

Laurence Olivier bátran közelített a Shakespeare-műhöz: kihúzta a szöveg harmadát, egyes figurákat élénk, egyedi színekkel festett meg és átalakította a történetet az agresszív, néha kitörő, máskor magába roskadó, cselekedni nem tudó Hamlet tragédiájává. Mindezt a tér és a jelmezek által felélénkítve megalkotta „A” Hamlet-filmet. Lehet vele egyetérteni, lehet vele vitatkozni, az azonban biztos, hogy Olivier bebizonyította: a Hamlet valóban érvényes és működőképes a mozivásznon is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó