Bár bemutatása idején az Éjszaka a múzeumban nem volt az év vígjátéka, jót szórakozhattunk rajta, hiszen az éjszaka életre kelő múzeumnak megvolt a maga varázsa. A második rész kapcsán szívesen elkerülném az összehasonlítást az előzővel, de mivel a készítők sem gondolkodtak így, én is megengedem magamnak ezt a módszert.
A második részben hiába is keressük az első varázslatosságát, mert míg 2006-ban Larryvel (Ben Stiller), a biztonsági őrrel együtt fedezhettük fel a múzeum titkait, addig a folytatásban ez az alapszituáció adott. A régi alapanyagot nagyon sok új ötlettel és humorral kellett (volna) felturbózni ahhoz, hogy felvegye a versenyt az első rész gyermeki, mégis mindenkihez szóló történetével, de sajnos ez a film is a folytatások igencsak sűrűn elkövetett hibájába esett: az előző rész hírnevének és sikerének hullámain próbál meg lovagolni.
Larryt, mint félig befutott feltalálót láthatjuk viszont, aki épp egy sötétben foszforeszkáló elemlámpát talált fel és teleshoppinggal próbálja értékesíteni. A múzeumba már nem biztonsági őrként, hanem csak látogatóként szokott visszatérni, hogy elbeszélgessen régi barátaival: Teddy Roosevelttel, Octaviusszal és a neandervölgyi ősemberekkel. Mostani látogatása során szembesülnie kell a szomorú ténnyel, hogy a múzeum egészét átszállítják a washingtoni Smithsonian Intézetbe, az ország legnagyobb műkincsraktárába és holografikus kivetítőkkel próbálják meg őket helyettesíteni. Hősünk egy elkeseredett segélyhívást kap elszállítása előtt Jedidah-tól, az egyik kedves kiállítási tárgytól, így Larry felül egy Washingtonba tartó repülőgépre és nahát, segít barátain.
Amilyen egyszerűen elmesélhető története van, annyira egyszerűen halad a film is a számunkra minden izgalmat nélkülöző végkifejlet felé. Például a Smithsonian Intézet titkos raktárába Larry olyan könnyen jut be, mintha egy B-kategóriás akciófilm sztárja lenne. A film során a legnagyobb izgalom az volt, mikor a moziban mellettem ülő lány kiborította rám a popcornját. A karakterek, bár hemzsegnek a filmben (van itt Napóleon, Rettegett Iván, Einstein és Al Capone is), mégis laposnak tűnnek. Igazán egyikük egyénisége sem tud kibontakozni és megmutatkozni, mert nincs idő erre. Egysíkúságuk bántó, hiszen mindegyik személyiségnek csak egyetlenegy tulajdonsága van – és ez az ismétlődés hamar unalmassá válik.
Ja és bocs, elfelejtettem mondani, hogy vígjátékról van szó. Talán azért, mert ez filmnézés közben sem jutott eszembe. Néhány kuncogást eleresztettem az orrom alatt, de egészében minden inkább csak mosolyogni-, mintsem kacagni való. Ekkora közönyt kiváltani a nézőkből nem sok alkotás képes: sem utálni, sem szeretni nem lehet. Az akciójeleneteket a lényegüktől fosztották meg, az izgalomnak a legkisebb szikrája is hiányzik, egyedül talán a szerelmi szál az, ami egy hangyányi érdeklődést talán kiválthat a nézőből, de a rendező ezt a ziccert is kihasználatlanul hagyta. Larry romantikus viszonyba keveredik a legendás Amelia Earharttal, az első nővel, aki egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt, pedig tudjuk, hogy az éjszakai kalandnak nem lehet folytatása, mert nappal a tárgyak élettelenné dermednek. A szál elvarrásának pillanatában Ben Stiller a legnagyobb belenyugvással engedi el a különben igen kedves nőszemélyt. Ez a közömbösség amúgy Stiller egész színészi alakítására jellemző, a tőle máskor bevált bárgyú arc most nem igazán működik.
Meg kell dicsérni viszont az animációk készítőit, mert igen jó munkát végeztek, de a látványvilág sem elég ahhoz, hogy a tartalmat kihúzza a süllyesztőből. Ami viszont mindenképp pozitívumként mondható el, az az, hogy a végkifejlet alapján nem lesz több folytatása a filmnek. Emezt is főleg gyerekeknek ajánlom, mert ők biztosan élvezni fogják az életre kelő történelmi személyeket és állatokat, de én inkább megnézem még párszor a Jumanjit, minthogy beüljek még egyszer erre az alvásserkentőre.
