Az idei TIFF-nek nem is találhattak volna jobb nyitófilmet. A keserédes közelmúltat felelevenítő novellafilm egyszerre múltidézés és újabb fejezet a román film jelenkori dicsőségkönyvében; egyszerre nevettet és ríkat meg; egyszerre hatrészes mozaikfilm és egységes, átfogó kép a kommunizmusról.
A szokásos gyúródást, szponzor-névsorolvasást és polgármesteri köszöntőt idén egy kvázi-humanitárius akció gazdagította: Tudor Giurgiu fesztiváligazgató a megnyitónak is helyet adó Republica / Köztársaság mozi szomorú állapotára hívta fel a figyelmet, vészharangkongató filmecskét vetített és adakozásra szólított fel mindenkit. A vicc az, hogy úgy tesznek, mintha az idén hirtelen megcsappant nézőszám okait nem tudnák – és eközben a fesztivál épp az idei évtől zajlik először multiplexben, még nagyobb választási lehetőséget biztosítva, még jobban összezavarva a minél több filmet megnézni vágyókat. A kérdés csak az, hogy mi lesz a többi mozival? Mert az is hótziher, hogy nemcsak a Repcsi van abban az állapotban, amiben van. Ennek ellenére a fesztiválmegnyitón évek óta unos-untalan elhangzó polgármesteri ígéret, miszerint a városhoz kerülnek majd át a mozik, sőt, újranyitják a „kártier”-mozikat a Mărăşti és Monostor negyedekben, újfent elhangzott.
A kevésbé díszesre, de annál zsúfoltabbra sikerült megnyitó után végre megkezdődött az Mesék az aranykorból (Amintiri din epoca de aur – szó szerint Emlékek az aranykorszakból), a Cannes-üdvöske Cristian Mungiu legújabb projektje: producerként és íróként jegyzi a filmet, s a szegmensek egyikét is ő rendezte, a többit pedig Răzvan Mărculescu, Constantin Popescu, Ioana Uricaru és Hanno Höfer. Összesen 6 darab, változóan kedves, abszurd, groteszk, szomorú, de egyformán izgalmas darabka látható az úgynevezett aranykorszakból, azaz mindenki kedvenc pártvezérének, Ceauşescunak az idejéből. Ezek a kis urbánus legendák olyan ügyesen lettek megválogatva, hogy a lehető legtöbb szeletét lefedjék az akkori társadalomnak: van itt falu a világvégéről, kisközség, főváros, gyerekek, kamaszok, rendőr, munkás, aktivista, fotós – és szép lassan kirajzolódik, hogy milyen színes is volt az akkori világ, annak ellenére, hogy teljesen vörös volt.
20 év sok idő, a legtöbb rossz emléket megfényezi, s így, kellő távolságból már nem is tűnik olyan szörnyűnek az az időszak. Persze, a 6 történetből 3 bilincseléssel végződik, de akkor is érződik a filmeken (nagyrészükön), hogy viszonylag fiatalok készítették, akik megengedhetik maguknak ezt a fajta nosztalgiát. Ez az a téma, amiben már csak ők tudnak igazán megszólalni: a szüleik filmkészítő generációja annak idején annyi mocskot vitt akarva-akaratlan celluloidra, hogy nehéz lenne őszintén megszólalniuk.
Az első történet egy egészen hrabali-menzeli világként ábrázolja a vidéki, községi kommunizmust, ahol éppen egy hivatalos küldöttség érkezését várják, s ennek örömére mindenki puccba vágja magát, amennyire csak tudja. Még a nagy ringlispílt is leszedetnék, hogy semmi se zavarja a másnap érkező pártfőnököket. Aztán kiderül, hogy mégsem lesz hivatalos konvoj, s ezért a várakozásban alaposan elázott társaság elhatározza, hogy felülnek a ringlispílre, annak kezelőjével együtt, s így, forogva várják meg a hajnalt... Nem annyira tipikus kommunista sztori, de a kisközségi, ügyesen visszaidézett környezet, a jelmez és díszlet azzá teszi.
A hivatalos pártfotós története már sokkal igazibb aranykori emlék (még én is emlékszem rá, hogy keringett a történet rögtön a forradalom után): két fotós azzal foglalkozik, hogy a Scînteia-házban (az országos pártlap szerkesztőségében) Ceauşescu-fotókat retusálgatnak, ahol hol magasabbá, hol délcegebbé teszik a főnököt, egyszer pedig egy sapkát kell varázsoljanak a fejére. Csak arról feledkeznek meg, hogy már egy sapka van a kezében, de a kapkodó szerkesztőknek sietni kell, hogy a dolgozó nép másnap az első műszak előtt kezébe kapja az aznapi friss, ropogós igazságokat... És így zúzták be az aznapi Scînteiát országszerte.
Van itt még a disznót elgázosítani akaró mohó nagyvárosi rendőr, csalt-lopott borkánokból és borvizesüvegekből (gyk. ásványvizes- és befőttesüveg) Daciára spóroló tinédzserek, húsvétot lopva megünnepelni akaró sofőr, aki a tyúkszállítmány tojásait lopja el, és az analfabetizmus visszaszorítása érdekében falura zarándokoló pártaktivista. Egy közös bennük: mindegyik filmecske dramaturgiájának főeleme, mozgatórugója valahol a félelem, a hiány, a nélkülözés, az éhség, az ezért történő lopás, titkos sunyizások, félreértések, a hatalomtól való rettegés.
A filmekben – frappáns humoruk és a jelenkori román filmszínészek krémjének túlteljesítése mellett – az az izgalmas, hogy a helyszínesek, díszletesek és jelmezesek egymással versenyezve hogyan szedtek össze gyönyörűbbnél gyönyörűbb emlékeket a Ceau-korból. Még a legfiatalabbak is fel fognak sóhajtani egy-egy pioníröv, linóleumdarab vagy táskarádió láttán – annak ellenére, hogy noha a kommunizmus öröksége még mindig körülvesz bennünket, próbáljuk azt eltussolni: átfestjük a pártblokkokat, eladjuk a Daciákat, kidobjuk a régiségeket.
Trend ez most, de nem baj, amíg ilyen filmeket szül. Igazi román sírva kacagós mozi: kacag, mert történelem, sír, mert alig 20 éve volt. A közönség egymás térdét csapkodta kínjában egy-egy jól sikerült poénnál, s ha nem lett volna tele a, khm, jó öreg Köztársaság mozi, minden bizonnyal fetrengtünk volna is. Mert most bezzeg már lehet.
