Dominique Abel és Fiona Gordon többnyire egy személyben a forgatókönyvírói, rendezői, producerei, executive producerei és főszereplői is a filmjeiknek. A Rumba valahova gyermekkorunk rajzfilmjei, a néma ősfilmes komédiák, Chaplin és Almodóvar közé fészkelte be magát, bármennyire távol is állnak egymástól e sokszög csúcspontjai.
Emlékeztek azokra a rajzfilmekre, amelyekben a hancúrozó kis háziállat – ugyebár több variáció létezik erre a témára – elkapja kötögető gazdija piros gombolyagját, körbeszalad vele a lakásban, és közben a fonal az összes szék-, asztal-, zongoraláb és a lépcsőkorlát oszlopai közé-köré tekeredik, a gazdi kezében pedig soronként lebomlik a félig kész pulóver? Vagy arra, amikor Jerryvel hancúrozva Tom karmaira akad a széken rémülten sivalkodó gazdaasszony ruhája szegélye, és szintén soronként körbefeslik rajta, míg macskája hősiesen próbálja elkapni az egeret? Emlékeztek A megöntözött öntözőre, Chaplin botladozásaira, Stan és Ollie seggrehuppanásaira? Nos, ez mind megvan a vígjátékokat készítő Dominique Abel és Fiona Gordon ötödik közös filmjében, a Rumbában is, kicsit almodóvaros díszlet közé helyezve.
A szereplők hétköznapi kisemberek, csúnyácskák de magabiztosak, egyszerű élettel, elérhető célokkal, vágyakkal. Fiona és Dom – a rendezők a névválasztással sem bajlódhattak sokáig – egy kisvárosi iskolában tanítanak, a nő angolt, a férfi tornát. Míg a gyerekek bent angol nyelvtörőket ismételgetnek, odakint az udvaron a férj osztálya ugrál kicsit különös mozdulatokkal. A fiatal házaspár egyetlen szenvedélye a rumba. Miután a gyerekek, majd a tanárkollégák is örömrivalgások közt kivágtatnak az iskolából, ők a tornateremben találkoznak és gyakorolnak: táncversenyre készülnek. Egyébként este az ágyba is tánclépésekkel vonulnak, s a lefekvés előtti fogmosás is rumbatempóra történik. Megnyerik a versenyt is – csakhogy a hazafele úton történik egy baleset, és Fiona fél lába, Dom pedig rövidtávú emlékezőképessége nélkül marad. Ezután egymást érik a bajok, de hős kisembereink nem csüggednek. Egy évre elsodródnak ugyan egymástól, de a happy end elmaradhatatlan.
Bár van a filmben néhány kínosan elnyújtott jelenet – pl. a fél lábú Fiona szerencsétlenkedése a tanteremben –, olyan életigenlés és optimizmus árad a filmből, hogy azt minden hibájával együtt szerethetővé és élvezhetővé teszi. Minden kiszámítható és kiszámíthatatlan apróság, abszurd és groteszk pillanat kibuggyantja a nevetést a nézőből, a drámai pillanatok is vígjátékba oldódnak – még a kamerahasználat, a képkivágás megválasztása is vicces tud lenni (gondoljunk csak a táncversenyre). Tudjuk, mi fog történni, ha valaki öngyilkos akar lenni az autóút fölötti vasúti hídon, aztán úgy dönt, hogy lemászik az útra, mert ott nagyobb a forgalom, tudjuk, hogy ha a faláb a tűz mellé kerül, előbb-utóbb le fog égni a ház – mégis van valami jóleső abban, hogy ismerjük ezeket a gegeket. Aztán a film a legapróbb részletéig vicces: a fehér nőnek tévedésből néger lábat hoz a posta, a szomszéd gyerek bekopog a tűzvész után ház nélkül, árván megmaradt ajtón...
A cselekményt alakító véletlenek sorozatát meghatározza, és az optimista végkicsengést előkészíti az alaposan átgondolt és kidolgozott látványvilág. A sokszor festőien, mértani precizitással megtervezett képeken olykor bizarr vonalak, erős, élénk színfoltok, egyszerű mintájú, gyakran pöttyös vagy csíkos felületek kerülnek egymás mellé, mintegy azt bizonyítandó, hogy az együgyű és eléggé szűkszavú szereplők lelki világa is ilyen tarka, boldog színekben táncol.
Ja, és a rumba? Kicsit önmaga karikatúrája a filmbeli tánc, de az álmok, a vágyak megtestesítőjeként lenyűgöz és felvidít, végigröpíti a filmen a néző mosolyát is.
