A halott film ünnepe
Matheus Nachtergaele: A Festa da Menina Morta / A halott kislány ünnepe
Jakab-Benke Nándor / 2009.05.31. 17:00
Az idei TIFF egyik versenyfilmje zseniálisan ötvöz két végletes érzelmet: egyszerre unalmas és idegesítő. Noha valahol a mély vallásosságról (is) akarna szólni, a néző csak azért imádkozik, hogy érjen már véget a büntetés, jöjjenek vissza az oroszok és vegyék el a villanyt, vagy akár törjön ki a harmadik világháború. Mindegy, csak érjen véget ez a film.
A halott kislány ünnepe a felénk pl. az Isten városából (Cidade de Deus) vagy a Központi pályaudvarból (Central do Brasil) színészként ismert Matheus Nachtergaele első rendezése. A brazil filmgyártás érdekében reménykedem, hogy az utolsó is. Ha ennek a filmnek a költségvetését a benne bemutatott, nyomorúságos tanya-falucska telep jobbítására fordították volna, ez a világnak nevezett pokol máris egy celsiussal hűvösebb lenne.
Amit a kusza cselekményvezetésből meg lehet tudni, azt gyorsan össze is foglalom: egy kis település lakói immár 20 éve megünnepelik a halott kislány ünnepét, ami egy kvázi-vallásos fiesta és a helyi gay idegbeteg körül forog, akit mindenki csak Szentnek becéz, amióta a halott kislány megjelent neki holmi víziókban. A film első fele az ünnepre való készülődésről szól, a vége pedig maga az ünnep. Ennyi a film értékelhető része, a többi színészi ripacskodás, cirkusz, hiszti, csúnya emberek karneválja, mindeféle újhullámot megszégyenítő kameramunka (dekomponált képek esetlegesen egymásután vágva, alulexponált arcok – noha a fények helyenként gyönyörűek –, beszélő hátak, tarkók és nyakszirtek, jó hosszan kitartott felesleges snittek) és rettenetes káosz, vélhetően realista indíttatásból celluloidra hányva.
Rettentő nehéz dolga van annak a nézőnek, aki valamivel vagy valakivel szimpatizálni, azonosulni szeretne a filmből. Ha karaktereknek lehetne nevezni a random módon képbe pottyantott és lefilmezett embereket, ha történetnek lehetne nevezni a darabjaira szotyogó narratíva-próbálkozást, ha dramaturgiának, feszültségnek lehetne nevezni random szereplők random üvöltözését, akkor esetleg, talán. De ez a film mindössze egyvalamit ér el: Brazília nagyon gyorsan a „soha oda nem költöznék”-országok toplistájába repül tőle. A legfájdalmasabb az, hogy a fent említett filmes merényletekhez még egy felettébb művészkedő allűr is társul.
Ha szakítani akarsz a csajoddal és nem tudod, hogyan fogalmazd meg, ültesd be erre a filmre: többet látni sem fogod.
