Bergman, Fassbinder egy-egy pszichológiai drámájára és humorában a Jarmusch-féle dialógusokra emlékeztető szigetcsoportok között valahol el lehet helyezni az Alle Anderen című filmet is, egy kisebb szigetecskére. Szardíniára utazik „vakációzni” a film két főszereplője, Gitti és Chris.
Mi történik akkor, ha egy fiú meg egy lány szerelmének beteljesülését nem akadályozza semmi külső tényező? Ha nincs háború, hogy szerelmes leveleket kelljen írogatni, szívszorongva vágyakozni és várni, ha nem áll útjukba egy-egy viszálykodó család, ha nem tiltják a szülők a kapcsolatot elvi-, anyagi- vagy osztálykülönbségek miatt – nos, akkor jönnek a belső indíttatású akadályok, úgyhogy a mai fiataloknak sem kell az egyszerűség miatt aggódniuk. Fel lehetne építeni párkapcsolatok akadályrendszerére is maslowi piramist, mert mindig akad valami, ami leküzdésre, elérésre, megoldásra vagy beteljesítésre van szánva.
Ebben a filmben Gitti és Chris számára látszólag a kikapcsolódásra, a játékra, az intim pillanatok megteremtésére nincs akadály a láthatáron, a kényelembe és egymás társaságába süppedt pár azonban külön-külön belső gondokkal küszködik. Aprócska, könnyed, derűs játékokba bugyoláltan kommunikálnak, a feszültség megbénítása, levezetése vagy elterelése céljából. Maren Ade rendező rendkívüli érzékenységgel, egyensúly- és humorérzékkel ábrázolja ezeket az interakciókat. A két (néha maximum négy) szereplő által felvillantott, a tétlenségbe ágyazott langyosvíz-párkapcsolatbeli közhelyekhez foghatóan találó és pontos dialógusokat ritkán láttam/olvastam.
A dinamikus, nonkonformista, gyakran túlzó és szélsőséges természetű Gitti, társas és egyéni elfoglaltságok híján, kénytelen lesz állandóan magával és Chrisszel való kapcsolatával törődni. A nálánál jóval visszafogottabb, introvertált Chrisszel is foglalkozna – aki éppen szakmai önmegvalósítással próbálkozik –, de nem igazán tud, mert saját frusztrációi kivetítésének módszere oda vezet, hogy ahelyett, hogy együtt rezonálna a férfival, Gitti csupán a saját elméleteit fejti ki neki. Így hát amikor Chris azt kérdezi tőle: „miből gondolod, hogy ennyire jól ismersz engem?”, a lány kommunikációs kudarcai előhívják azt a felismerést, hogy képtelen valódi intim kapcsolatot kialakítani azzal a férfival, akit szeret. Ez pedig folyamatos belső feszültséget szít, ami még extrémebb viselkedéshez vezet, el egészen az infantilitásig.
Amikor Chris és Gitti összebarátkozik Hansszal és állapotos feleségével, Sanával, kiderül, hogy négyesben még érdekesebb érzelmi textúrákat hoznak létre a párkapcsolatok. Főleg az ismerkedés mozzanatai érdekesek, amikor a két külön világ szereplői – hangosan vagy némán – beleszólnak egymás mikrofonjába. A cselekmény egyszerűsége, ellényegtelenedése áthelyezi a hangsúlyokat az érzelmi mélységek felszínesen megnyilvánuló formáira. A párbeszédközpontú lelkizős-kibeszélős dráma humora furcsa mód a komikus helyzetek „elgegesítése” és a jellemkomikum elfintorításának párosából áll össze. Minden poén a filmben azonban igencsak helyén van, a rendező nagyon ráérzett azokra a helyzet adta finomságokra, amelyek remekül működnek, ha picit is groteszk vagy abszurd tónussal árnyalja őket.
Az egyensúly folyamatos elvesztésének drámáját a rendező kifinomult egyensúlyérzékkel fogalmazza meg, és ábrázolja ennek képi megfelelőjével, amely éppen annyira visszafogott, hogy ne váljon érzelgőssé.
A dráma és a humor, a mélység és a könnyedség, a közhely és az eredetiség hozzáértő párosítása számos maradandó nyomot hagyhat a néző emlékezetében. Igazán szép film, amelyet minden percében élveztem, egyedül a román felirat – az angolhoz viszonyított – pontatlansága miatt mérgelődtem, a feliratnak pedig egy beszédközpontú drámában elég fontos közvetítő szerepe van. Mivel németül csak keveset értek, és ha az angol feliratban is előfordult néhány jelentésbeli torzítási hiba, akkor vajon ugyanazt a filmet láttam-e, amelyet a rendező készített? Vajon a TIFF zsűrije melyik filmet fogja látni, és tud-e németül?
