Mi tart össze egy családot? Legtöbben azt gondolnánk (és nem is véletlenül), hogy a család feje csakis egy vaskalapos apa, netán egy mindent magára vállaló anya lehet. De mi történik akkor, ha a családban igazából a házvezetőnő hordja a nadrágot? Kiderül ebből a bájos kis chilei–mexikói drámából, ami drámai feszültség helyett inkább nevetésre kényszerít.
Sebastián Silva második nagyjátékfilmje már bizonyított az idén: a Sundance Filmfesztiválon bezsebelte a zsűri különdíját. Nem is meglepő, hiszen a film igazából olyan, mint főszereplője, a szépnek és elbűvölőnek egyáltalán nem nevezhető házvezetőnő, Raquel (Catalina Saavedra). Kicsit (nagyon) csúnyácska, kicsit (nagyon) groteszk, vonzereje mégis eszméletlenül erős. Raquel már több mint 20 éve ugyanannál a családnál szolgál, gyakorlatilag ő a mindenes, és a szó legszorosabb értelmében vezeti a házat. Lelkiismeretesen végzi munkáját, és úgy gondolja, az élete célja, hogy a lehető legprecízebben kiszolgálja a két szülőt és a négy porontyot.
A néző egy teljesen átlagosnak mondható chilei család hétköznapjaiba nyerhet betekintést, és enyhe voyeurködő hajlamait is kielégítheti. Hiszen a szokásos napi családi botrányok folyamatos zajlása mellett ki ne lenne kíváncsi egy 41 éves, kirívóan csúnyácska és fizikailag igen petyhüdt kondícióban levő szűz házvezetőnő zuhanyzós jeleneteire? Ijesztőnek tűnhetnek ezek a kombinációk, a La nana mégis ízig-vérig jóindulatú alkotás az emberi makacsságról és a levetkőzhetetlen (vagy csak nehezen levetkőzhető) emberi tulajdonságokról. Nem véletlen, hogy ennyire „emberi” ez a film, hiszen a bemutatott családot és a tulajdonképpeni történéseket a rendező a saját családjáról mintázta.
Az enyhén dokumentarista és elkerülhetetlenül a dán dogmát idéző film középpontjában az életét zavartalanul átdolgozó Raquel áll. Szervesen a család részévé vált, ezért rémálmaiban sem jutna eszébe az a gondolat, hogy egy nap netán meg akarnak válni tőle – vagy még rosszabb: keresni akarnak mellé egy segítőtársat, hogy megkönnyítsék munkáját. Raquel hallani sem akar arról, hogy valakivel osztozkodjon a családon, ezért minden új kisegítő felbukkanásakor a maga infantilis módján tesz arról, hogy a szegény áldozat fejvesztve meneküljön a házból: minden zuhanyzás után kifertőtleníti utánuk a fürdőt és állandóan kizárja őket a házból. Silva zseniális komédiát farag az amúgy drámai alapszituációból. Raquel nem gonosz. Raquel egyszerűen nem lehet gonosz, hiszen gyerekes megnyilvánulásai és együgyű cselekedetei csupán arról árulkodnak, hogy valami kegyetlenül hiányzik neki az életből. Raquel igazából egy imádnivaló asszony.
A harmadik „áldozat”, Lucy felbukkanásakor fordul a kocka. Raquel nemcsak nagyszerű barátnőt lel benne, hanem arra is ráébred, hogy élete eddig saját konoksága miatt volt annyira sivár és céltalan. Így a gyerekesen introvertált asszonyból lassan gondolkodó, igazából felnőtt nő válik.
Silva rendkívül jól kiválasztotta hősnőjét, karakterének változatossága a film végéig fenntartja az érdeklődést, ráadásul kifogyhatatlan humorforrásként szolgál. A nézők leginkább nem is Raquel vagy a család többi tagjainak cselekedetein, hanem magukon a karaktereken szórakoztak a legjobban. Egy-egy jól elkapott pillantás, egy-egy empatikus mozdulat, egy-egy bandzsító arc – ezek a legsikeresebb fegyverei a filmnek. Az meg csak természetes, hogy a család apraja-nagyjából mindenki felismerhet magából egy morzsányit, ez is piros pont a film javára – hiszen valamilyen szinten saját magunkat is kinevetjük általa. Hiába van tőlünk Chile több tízezer kilométernyire, a film után csupán egy karnyújtásnyi távolságra tűnik. Azzal a karnyújtással meg legszívesebben jó szorosan megölelnénk a kis házvezetőnőt, annyira szeretnivaló, annyira letagadhatatlanul emberi...
