Pop, csajok, impotencia
Chris Waitt: A Complete History of My Sexual Failures / Szexuális kudarcaim teljes története
Jakab-Benke Nándor / 2009.06.04. 08:00
Mit csináljunk, ha harmincas éveinket taposó, de felnőni képtelen, lusta, impotens, rendetlen britek vagyunk, akiket az eddigi összes barátnő elhagyott és akiknek még filmötlete sincs? Egyszerű. Csináljunk „dokumentumfilmet” a csajokkal való összeférhetetlenségünkről, az erekcióra képtelen farkunkról és az életuntságunkról.
Chris Waitt úgy érdekes jelenség, hogy közben teljesen hétköznapi. Valahol a 90-es években maradt el, harmincvalahány éves kora ellenére szakadt farmereket hord, egyedül él, régi szerelmét siratja, s közben magának sem vallaná be, hogy három éve nem volt rendes erekciója. És szakasztott Kurt Cobain-hasonmás.
Egy szép napon kamerát ragad és a mostanában annyira divatos egyszemélyes-vallomásos dokumentumfilm keresetlensége, dísztelensége segítségével önterápiát kezdeményez, amolyan „ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” stílusban: fel szeretné térképezni saját inkompatibilitását, ezért szerre felhívogatja régi barátnőit, és felteszi az egyszerű kérdést: mi a baj velem? Egyesek azonnal lecsapják a kagylót, mások még abba is beleegyeznek, hogy forgassanak náluk. Édesanyja is segít neki a szent küldetésben: régi címeket, leveleket kerít elő, rendet rak a lakásában, sőt, még egy-két régi barátnőt is kibékít annyi időre, hogy azok szerepeljenek a filmben.
Ahogy halad a feltérképezés és anti-antihősünk (hol vannak már a régi jó anti- és sima hősök emellett a zsibbadt pofa mellett!) egyre több exet szólaltat meg, sőt, új barátnőt is próbál keresni, lassan kezd a néző is a rendezővel a probléma gyökere felé hatolni: a fickó igazából Vickyt, a leghosszabb és legkomolyabb kapcsolatát (jegyesek is voltak egy ideig) siratja, a vele való szakítás óta nem működik a kéjdorongja sem teljes kapacitással. Gyógymódokat keres, legyen az pszichoterápia, szadomazó vagy akupunktúra. Végül befal egy marék Viagrát és az azt követő erekciós ámokfutás során belebotlik egy mindent bevállaló, szimpatikus orosz újságírónőbe, akivel talán kizökkenhet a tetszhalottságból az élete. Ezalatt Vickyvel is szembesül, akinek közben megszületik a gyereke és sikerül úgymond lezárni a múltat.
Waitt nem szégyell a családjából, az exeiből és saját magából is komplett idiótát csinálni. A Balkán bajnok stílusában a világ elé tárja nemcsak impotenciáját, hanem annak tárgyát is: az egyik legemlékezetesebb jelenetben egy S&M-dominatrix szorongatja meg alaposan golyóit, arra kényszerítve filmesünket, hogy az bocsánatot kérjen a volt nőitől. S nem ez az egyetlen harsányan röhögős poén, sőt, néha talán a gyanúper árnyéka is megjelenhet a kedves nézőben: nem volt-e dokumentumfilmes jellegéhez képest picit „túlmegrendezett” az illető jelenet? Mindenesetre a filmet – akár dokumentumként, akár áldokumentumként fogjuk fel – áthatja a maró gúny.
A nagyon nem konvencionális történethez a legcifrátlanabb képi világ tartozik: az a vezérelv érvényesül, miszerint minden – akár képileg lehető legrosszabbul elkapott – anyag használható és használandó, ha valami jó, értsd: botrányosan jó történik rajta. És ez a dísztelen, keresetlen képi világ, valamint a harsány, újszerű és jópofa sztori kevéssé igazolja a talán túlságosan hagyományos befejezést. De hát ez az english way, I suppose.
Ha a filmjében állandóan sajnáltatja és lúzernek is állítja be magát, Waittnak ezzel az önfilmmel nagyon bejöttek a dolgok: az amatőrséget néha már alulról súroló alkotás a Sundance fesztivál egyik kedvence lett és a hollywoodi Jay Roach máris egy hagyományos narratívájú romantikus vígjátékot jelentett be 2012-re ugyanezzel a címmel. Csak arról nem szól a fáma, hogy Chrisnek végül felállt-e.
