Különös élmény, amikor a moziterem vakító világosságában filmet néz az ember, s csupán a vászonról visszaverődő véges-végtelen hómezők tréfálják meg az elkábult nézőt. Gyönyörű, már-már hipnotikus, nem mindennapi látvány, de ha mozdulatlan tájképeket akarok nézegetni, akkor képeskönyvet nézegetek. Mert a vásznon ennyi édeskevés.
Rune Denstad Langlo TIFF-versenyszekciós első nagyjátékfilmje Erlend Loe forgatókönyv alapján készült. Loe napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb norvég írója, egyik regényét nemrég vitték filmvászonra (Tatt av kvinnen / Gone with the Woman). Írói pályafutásán kívül Loe dolgozott egy pszichiátriai klinikán is, aminek nyomai kétségkívül ebben a filmben csapódtak le. Az Észak „hőse” Jomar Henriksen, aki egy idegösszeroppanást követően teljesen magába roskad, és egy sípark felvonóját irányítja. Jomar gyakorlatilag egy teljesen magatehetetlen és hasznavehetetlen csődtömeg. Az alkoholon kívül nem barátkozik senkivel és ki sem mozdul kuckójából, ráadásul klausztrofóbiás és még a hó fehérsége is irritálja. Karaktere leginkább Morten Tyldum Haverok c. alkotásának egyik főhősére, Stig Ingéjére emlékeztet, aki egészen a film végéig nem merte elhagyni tömbházát és annak szűk környékét. Talán nem véletlen a hasonlóság, hiszen Jomar és Stig Inger karakterét is ugyanaz a színész, Anders Baasmo Christiansen játssza. Ugyancsak hasonlóság mutatkozik David Lynch Igaz történetének főhősével, Alvin Straighttel is, aki jobb híján egy fűnyíróval indul útnak, hogy meglátogassa beteg fivérét, aki ugyancsak több száz kilométerre lakik. De térjünk vissza most Jomarra: hamarosan kiderül, hogy a depresszió egyik oka: legjobb barátja lelépett kedvesével, ráadásul valahol messze-messze még egy kisfia is van, akit nemcsak hogy soha nem is látott, de még csak a létezéséről sem tudott.
Ekkor alakul a film egy varázsmese-jellegű road-movie-vá, Jomar hószánnal indul útnak, hogy meglátogassa a majdnem 900 kilométerre levő kisfiát. Útja során mindenféle furcsa emberekkel találkozik, akik még nála is sokkal különösebbek és magányosabbak. Ezeknek a meseszerűen lehetetlen figuráknak sikerül valamiképp elnyerniük Jomar bizalmát és barátságát, így hősünk minden továbbállásnál gazdagabb lesz valamivel – noha ezt sosem mutatja ki. Jomar tipikus szociopata alak, nehéz a közelébe férkőzni, nehezen nyílik meg bárkinek is, és a film során gyakorlatilag semmit nem tudunk meg róla, noha főhős lévén elvárná a néző, hogy kissé tisztázzák helyzetét. Az útja során felbukkanó alakok és a velük történt kalandok teszik igazából filmmé ezt az amúgy leginkább norvég festménynek tűnő alkotást. Az abszurd alakok és még abszurdabb párbeszédek egy leheletnyi fekete humorral tuningolják fel a csupaszan igen unalmasnak tűnő vázat.
Jomar látszólag nagyon igyekezik, hogy eléjre célját, viszont 900 kilométer nagy távolság, főleg ha az embernek lerobban a járműve is. Mindenhol azon mesterkedik, hogy minél több időt töltsön el, hogy ha lehet, akkor mégse érje el úticélját. Félelméről nem sokat tudunk meg, habár evidens, hogy egy felelőtlen alak, aki magáról sem képes gondoskodni, s jogosan ijed meg, ha az apaságról van szó. Ha ilyen mélyebb vonatkozású dolgok nem is derülnek ki a filmből, azt legalább megtudjuk, hogy Jomar az alkoholt részesíti előnyben a kóla helyett, valamint arra a különleges módszerre is fény derül, hogy hogyan lehet csupán néhány korty alkohollal és egy tamponnal mennyeien szédült állapotba kerülni, lengyel recept szerint.
A finom északi humor és a kínosan lehetetlen karakterek sokszínűsége ellenére mégis nagyon hiányzik valami ebből a filmből. Nem csupán Jomar és az ő frissen megismert barátai magányosak, a film első fele után a néző is menthetetlenül azzá válik. Távol tartanak a szereplőktől, senkit nem ismerünk meg igazából, gyakorlatilag kiközösítenek a filmből, így velük együtt mi is nyomorúságosan magányosak leszünk.
