Az Ausztrália vetítésén jó volt a moziban ülni: a közönség tapsolt, kurjantott, fel-felszisszent, hahotázott – közben arra gondoltam, hogy milyen elemi moziélmény lehet ez a főszereplőknek, akik valahol ott ülnek a sötétben, és nem túl gyakran lehetett hasonlóban részük.
Idén igencsak színvonalas román dokumentumfilmek bukkantak fel a TIFF műsorán. Andrei Dăscălescu Constantin şi Elena című, a saját, moldvai nagyszülei portréját bemutató munkája kicsit nehézkesen indul, és kissé hosszú ugyan, mégis következetesen, természetes fények között, állványról filmezett, tarka képeivel és kedves figuráival kiemelkedő teljesítményt nyújt – nem véletlenül járta meg a film az amsterdami fesztivált. Alexandru Solomon – aki A nagy kommunista bankrablással (Marele jaf comunist, 2004) hívta fel magára a figyelmet – új filmjét, az Apocalipsa după şoferi címűt, ugyancsak hatalmas várakozás előzte meg. A zsinórban harmadikként levetített, Claudiu Mitcu-féle Ausztrália esetében azonban nem sokat tudtunk a már második filmjénél tartó rendezőről. A mozi mégis megtelt, a földön is ültek nézők, és a reakcióikból ítélve igencsak elégedettek voltak a látottakkal. Egyszerűen jó volt bent ülni: a közönség tapsolt, kurjantott, fel-felszisszent, hahotázott – közben arra gondoltam, hogy milyen elemi moziélmény lehet ez a főszereplőknek, akik valahol ott ülnek a sötétben, és nem túl gyakran lehetett hasonlóban részük.
Témaválasztásában ugyanis az Ausztrália közel áll a versenyprogramban szereplő Machanhoz: a társadalom peremén élő emberek egy sportmérkőzés apropóján eljutnak egy jobb, ígéretesebb világba. A két filmben ezen a ponton túl természetesen semmi közös nincs: a Sri Lanka-i játékfilmben a bajnokság csak ürügy, a román dokumentumfilmben azonban ez az igazi cél – bár a szereplőkben kétségtelenül felmerül a disszidálás lehetősége.
Az Ausztrália hétköznapi hősei az utcán felnőtt fiatalok, akik a világ végére utaznak a hajléktalanok futball-világbajnokságára. Az ötletgazda Tudor Giurgiu producer bevallotta ugyan, hogy a film mögött egy hasonló, a norvég homeless-csapat kalandjait bemutató, norvég szituációs dokumentumfilm állt, ám valószínűleg az északi hajléktalanok társadalomkritikáját nem éreztük volna annyira súlyosnak, mint a temesvári és aradi csapattagokét. A vetítés viharos sikere ugyanis elsősorban nekik köszönhető.
A hat-nyolc szereplő mindegyike más-más társadalmi környezetből csúszott le vagy nőtt fel: van közöttük utcagyerek, aki Temesvár főterén él egy „palotában”, amelynek sem ajtaja, sem ablaka, van rablásban való cinkosságért elítélt, a börtönből szabadult – és egykori cellájára enyhe nosztalgiával visszatekintő – egykori újságíró, de akad köztük apa is, aki koszos albérletében tengődik kis családjával együtt. Előéletük és szókincsük meglehetősen foltos, mégis van bennük valami, amitől szimpatikusokká válnak: a viszontagságok adta józan ész és érettség, s a nyers humor, ami segít a túlélésben.
Céljuk eljutni a világbajnokságra, céljuk győzni – meglepő és megható a hazaszeretetük: semmit sem kaptak ettől a társadalomtól, mégis a negyvenegynéhány ország között büszkén képviselik Romániát. Ausztrál élményeiket gyermeki intenzitással élik meg, tiszta, naiv lelkesedéssel és őszinteséggel számolnak be róluk a kamerának – amelyre szintén büszkék, hiszen film készül róluk.
A néző velük nevet, nem rajtuk: a hajléktalan alaposan befújja magát olcsó kölnivel, hogy ne legyen a repülőn „hajléktalan szaga”, mondja. A társa elmeséli, hogy régen szipózott, alig volt magánál, aztán a barátnője szólt, hogy terhes. Mire a jövendőbeli apa kijelentette: ő a főnök, és a babát megtartják. „De bezzeg ha akkor magamnál lettem volna” – akkor belátta volna, hogy sem lakásuk, sem pénzük, sem reményük arra, hogy ez változhat. Humoruknak súlya van, a román társadalomra tett, őszinte és átgondolatlan megállapításaiknak pedig zsigeri hatása van: azért nem megy nekik a foci Ausztráliában, mert nem tudnak szabályok szerint játszani, márpedig – ki hinné – ha az ember kimegy Romániából, akkor szabályoknak kell megfelelnie!
Machanbeli fikciós „kollégáiktól” eltérően ők hazatérnek, bár itthon újra a „palota” téli hidege fenyeget, és a család továbbra is kínlódni fog. Nagy a kísértés az ottmaradásra, de inkább az élményekből próbálnak optimizmussal felfegyverkezni, a bajnokságon nyert kis pénzből pedig jobb életet kezdeni.
A filmet nem vetítik ugyan a TIFF hátralevő napjaiban, de az HBO produkciójaként reménykedhetünk a televíziós vetítésben. És ahogy a foci iránt amúgy is érzékeny – nem csak – román nézőközönség drukkolt a kis csapatnak, drukkolhatunk a filmnek is a következő fesztiválszereplésekhez.
