Corneliu Porumboiu Cannes-t sikerrel megjárt, a TIFF-en hatalmas ovációval fogadott Poliţist, adjectiv című új filmjének – fogalmazzunk körültekintően – minden esélye megvan rá, hogy elvigye az idei Transilvania Trófeát.1 Egy újabb, afféle fesztiváltrófea-elvivős román film született, ami nem meglepő, ismerve a román újhullám elmúlt évekbeli – amúgy megérdemelt – diadalmenetét.
Pontosabban azt, hogy van három-négy olyan román rendezőegyéniség, aki ma már gyakorlatilag bármit leforgathat, úgyis obligát díjeső lesz az osztályrésze. Porumboiu is, többek között. Előző filmje, a 2006-os Forradalmárok (A fost sau n-a fost?) a kortárs román filmművészet igazi gyöngyszeme: fergeteges, keserédes szatíra, mozgóképes caragialei brillír, olyan nagyjátékfilmes debüt, amelynek rendezője máris teljes fegyverzetben állt a nyilvánosság elé. A fiatal román direktor nagyon magasra tette a lécet önmaga előtt – meg is rezzent alatta ennél a második nekifutásnál, érzésem szerint.
Nem mintha egy Forradalmárok 2-t vártam volna. Pedig – kimondatlanul – ugyanott járunk: Vasluiban, a lerohadt, szocreállá silányított iparvárosban. Nincs lépcsőház, amelynek faláról ne hullna a vakolat, nincs utca, amelyen ne éktelenkednének gödrök, és ember sincs, aki ne illene ebbe a szomorú tájképbe. Hősünk, Cristi kisvárosi rendőr, aki azzal múlatja hivatali napjait, hogy kiskorú hasisfogyasztókat követ, két srácot és egy kiscsajt, az egyik fiú feljelentése alapján. Látványos, izgalmas, klasszikus elbeszélő műfajokba illeszkedő bűnügyi narratíva helyett ezt a mítosztalanított, kisszerű, unalmas rendőrsorsot kapjuk. Hihető/hiteles a dolog, ez nem kétséges: Cristi naphosszat álldogál kapualjakban, várakozik a delikvens háza előtt, sétál a középiskola, a rendőrőrs és az otthon közötti útvonalon, egyik cigarettát szívja a másik után. A követés, az étkezések, az elhidegült emberi kapcsolatok, az egész, sivár urbánus környezetbe ágyazott eseménytelenség jobbára valós időben jelenik meg a filmvásznon; rétestésztányi snitteket látunk, miközben folyton ugyanaz ismétlődik, vagyis nagyjából semmi, ami történetnek nevezhető. A dráma, a lelkiismereti konfliktus nyilván belül zajlik – csak kissé nehezen tudunk közel férkőzni hozzá, mivel alig van közelkép a filmben. Tárgyi szempontból elszegényített, szürke terekben monoton, az ismétlődés automatizmusáról árulkodó mozgások, változatlan látószögből. Roppant érdekes.
Ráadásul – főként a film első felében – mintha Porumboiu elvesztette volna a humorérzékét. Pedig nem: egy-egy kiváló dialógusfoszlány és szituáció arról győz meg, hogy a rendező továbbra is akkor van igazán elemében, amikor – így vagy úgy, de – nevettetni lehet; csak időnként eszébe idézi, hogy most épp kelet-európai Antonionit játszik. A film központi kérdésfelvetése, a főhős morális dilemmája – a belső törvénynek, a lelkiismeretemnek engedelmeskedjek vagy az állam törvényeinek; mi van, ha a kettő ellentmond egymásnak – is azért kerüli el a közhelyesség csapdáját, mert vaskos szatirikus-ironikus éllel van tálalva. Ebben a tálalásban kulcsszerepet kap a DEX, a román nyelv értelmező szótára, így világol föl értelme a szokatlan címnek is (magyarul persze nem jön ki jól: a film poliţist leginkább bűnügyi filmnek fordítható, esetleg zsarufilmnek, a rendőrfilm furán hangzik). Eszerint szavaink az eltávolított, elméleties értelmezés lehetőségét kínálják, és formalizálják az emberi egzisztencia alapkérdéseit, a nyelv tökéletlenül fejezi ki szellemi, belső valóságunk összetettségét. Ilyenkor a puszta forma, a váz marad, kiüresedett tartalommal – akár e film címében az akkurátus, de megtévesztő műfajmegjelölés.
Ez igen mély gondolat, valami mégis hibádzik. Miért szükséges ehhez a valós idejű realizmus, a balkáni kulőrlokál diszkrét bája? Mikortól válik modorrá egy filmes kifejezésmód, elbeszélői stílus? Amikor már nem lesz lerobbant lépcsőház Romániában? Amikor az egzotikumra éhes nyugati fesztiválkörök megunják a provokatív témából és minimalista-realista ábrázolásmódból kevert román újhullámos filmkoktélt?
Persze, megint a Porumboiu-féle önirónia menti a helyzetet. Rendőrünk folyton ugyanabban a kopott pulcsiban lófrál, mire egyik este a felesége rászól: „– Cseréld le a pulóveredet. – Miért? – Mert négy napja ugyanazt hordod.” És tényleg: szép, szép ez a pulóver, de nem kéne lassan lecserélni?
1 A szöveg a TIFF-díjkiosztó előtt készült.
