A TIFF első Chirilov-interjúinak egyikében elhangzott, hogy számszerűleg idén minden korábbinál több az új szekció, köztük az országok filmjeit bemutató kategóriák. A finn filmek csoportja volt a legrendezettebb, az olasz filmeket bemutató szekció azonban eklektikusra sikerült: kidolgozott, megmunkált és felületesen összehozott alkotás egyaránt volt benne.
Antonio Grimaldi filmje, a Csendes káosz a gyász megélésére ad alternatívát, amit Nanni Moretti főszereplése tesz hangsúlyossá. Moretti évekkel korábban, A fiú szobája rendezőjeként megszállottan kutatta a halott személlyel, saját fiával való kapcsolatának elszalasztott lehetőségeit – most rezignáltabban, beletörődően veszi tudomásul felesége nem-létét. A sors fintora, hogy társa akkor hal meg, amikor ő egy másik személy életét menti meg a tengerparton. Ennek ellenére a film tele van életörömmel: a pozitív hangvétel dominál, a férfi megpróbálja elrendezni magában korábbi életének mozaikjait úgy, hogy egy időre mellékvágányra áll. Ezen a mellékvágányon elkíséri kislányát az iskolába, majd egy iskola előtti park padján keresi meg elveszett egyensúlyát. Dolgozni sem jár be, azonban elég fontos szerepe volt a munkájában ahhoz, hogy ne tudják és ne is akarják a vállalat egyenletéből kiiktatni. Az új napok helyszíne a park lesz, a munkatársak pletykáival és az áthaladó emberekkel folytatott játékokkal. A pad, a park, a közeli étterem és az újonnan kialakult élettér állandóan új lehetőségeket mutat fel; a filmnek ez az a szála, ami a külső nyugalom és a belső vihar ellenére biztos pontnak tűnik, ahonnan majd alkalomadtán el lehet rugaszkodni. Az autó riasztójának napi csipogtatása, amikor egy Down-kóros naponta elsétál mellette édesanyjával, a látszólagos ismeretség egy kutyáját sétáltató nővel a tragédia ellenére derűsnek mutatja a továbbvezető utat. A film ideje az az idő, amíg a főszereplőt meg nem kéri a kislánya, hogy többet ne várjon rá a parkban – ez szolgálta az alkotás keretét, közben pedig úgy tűnik, a férfinak is sikerült elvarrnia életének korábbi szálait.
A nápolyi camorra (vagy, ahogyan ők nevezik, „a rendszer”) bemutatása a Gomorrában, Matteo Garrone filmjében szinte dokumentumfilmekre jellemező hűséggel történik. A több szálon futó cselekmény a fesztivál nézőit is lekötötte és lenyűgözte. Ezek a szálak összességében sötét képet festenek a maffia világáról. A film hitelességéről talán elegendő annyit tudnunk, hogy a film alapjául szolgáló könyv íróját, Savianót azóta is üldözik.
Az olasz–román–francia koprodukcióban készült Fekete-tenger annak ellenére vált esetlenné, hogy egyik főszereplője az a Doroteea Petre, aki két évvel ezelőtt tűnt fel a Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii című filmben, és a Fekete-tenger kisebb szerepeiben Vlad Ivanov, valamint Maia Morgenstern is megjelenik. Petre egy Angela nevű lányt alakít, aki Romániából költözik Firenzébe, Gemmához, hogy az asszony háztartásában segítsen. Bár a tenger alapvetően alkalmas különböző képzettársításokra, Angela többször hangsúlyosan megjegyzi, hogy ő nem közvetlenül a tenger mellett lakik, csak közel hozzá. Ezek után a filmet áthatja a honvágy, a cselekmény pedig a két nő között kialakuló kötődés sekélyes vizében evez, e sekélyességet pedig a párbeszédek felszínessége okozza. A film egyszerű, mentes szinte minden drámai hangvételtől, az esetlenséget a – nagyrészt Gemma és Angela közötti – párbeszédek modorossága adja. A közönség inkább ezen derült, semmint a filmben meghúzódó humoros vonulaton.
A két nő az idő előrehaladtával megszokja és elfogadja egymást, pontosabban az életük adta helyzetet, kisebb összekülönbözést csupán Angelának egy román buliban való részvétele és kései hazaérkezése okoz, de még ez a pillanat is nélkülözi a drámai feszültséget. Az állóvizet az a tény kavarja fel – már amennyire ez ennek a filmnek a keretei között lehetséges –, hogy Angela Romániában hagyott barátja többszöri telefonhívásra sem válaszol. Angela elhatározza, hogy hazatér megoldani a kialakult helyzetet, Gemma pedig vele tart, hiszen alig kötődik Firenzéhez. Otthon a helyzet tisztázódik, és az, hogy egy reggel Angela és barátja közös ágyban ébrednek, Gemmának elég indokkal szolgál, hogy visszatérjen Olaszországba, és egy új városban éljen tovább. A film során bemutatott élethelyzetek rengeteg lehetőséget szolgáltattak a 95 perces játékidő mélyebb tartalmakkal való feltöltésére, azonban a megvalósítás ismeretében még ez a terjedelem is meglehetősen hosszúnak bizonyul.
Az öregedés folyamatába enged betekintést Gianni Di Gregorio Rómában forgatott filmje, az Ebéd augusztus idusán. Olaszországban augusztus 15-én tartják Ferragosto ünnepét, ami régen a nyár közepét és a kemény mezei munkák végét jelentette. Ilynekor akár egy hónapos szabadságot is kivettek az ünneplésre, mára ebből csak néhány szabadnap maradt. Az ünnep elegendő alkalmat szolgáltat arra, hogy néhány idős hölgy ugyanúgy akarjon mulatni, mint hajdan volt ifjúságában.
A tempójában lassú film több díjat is elhódított, alkotóit többek közt a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon is kitüntették. A négy asszony véletlen találkozása kellő finomsággal láttatja az öregség különböző jegyeit. Di Gregorio alkotásának origójában az általa alakított Giovanni áll, aki nem dolgozik, hogy édesanyjára otthon vigyázhasson, így azonban pénzügyi nehézségei támadnak, és ellenérték fejében vállalja, hogy alkalmanként több ismerőse édesanyját is gondozásába fogadja. Amúgy is sok türelmet igénylő saját anyja ezt a hírt és az eseményeket is meglehetős szkepticizmussal fogadja, az öregség és a kialakult rigolyák miatt nem engedi, hogy az érkező vendégek a közelébe férkőzzenek. Ehhez hasonló megkövesedett tulajdonságok a többi látogatóra is jellemzőek, ez az eleinte Giovanni számára is vállalhatatlan állapot mégis úgy változik és alakul, hogy az augusztus 15-i ebédkor már ünnepelni tudnak. Erre, az utolsó jelenetek egyikére áll össze a film egy teljességében működő alkotássá, az addig elszigetelt és részekben jelentkező események ekkora érnek össze egységes egésszé. Giovanni robogón járja be a környéket, hogy megvegye az ebéd hozzávalóit, s közben a hajlott testű, visszeres lábú, remegő kezű öregasszonyok kifestik magukat, hogy méltóan ünnepelhessenek.
Az idei Velencei Filmfesztiválon mutatták be Marco Bechis 108 perces filmjét, a La terra degli uomini rossi-t is. A film nélkülöz szinte minden váratlan fordulatot a rasszok közötti intolerancia okozta feszültség levezethetetlenségéről. Egy föld mezsgyéjén indián törzs üti fel tanyáját, egykori területük visszaszerzésének szándékával. A földet uraló birtokosnak természetesen ezzel ellentétesek a szándékai, és ebből származik a kétélű helyzet feszültsége.
A film belső ritmusa időről időre változik: az első részben lassan gördül, a következőkben sokkal dúsabb és pergőbb. A különböző kultúrák találkozásának határán mégsem számíthatunk egy újabb Ütközésekre: a film egyetlen erénye talán abban rejlik, hogy az indiánokat a maguk természetességében mutatja be, a napi problémáikkal és érzéseikkel, a forgatókönyv meg sem próbál valamilyen klisét ráerőltetni a törzsre.
Szintén román vonatkozású az ugyancsak olasz–román–francia koprodukcióban készült a PA-RA-DA, ami egy teljességében megtörtént esemény bemutatását tűzte ki célul. Marco Pontecorvo rendező megemlíti, hogy a PA-RA-DA-t, első filmjét már-már dokumentumfilmes precizitással ugyanazokon a helyeken forgatták, ahol az események néhány évvel korábban megtörténtek, ahol egy francia bohóc igazi csapatot formált több, Bukarest utcáin tengődő és szipus gyerekből. A TIFF-en nem véletlenül került a film egyik vetítése a gyermekeknek szánt projekciók sorába, hiszen játékos a kerete, ugyanakkor a fordulatos, felemelő fejlődéstörténet olyan toposzokat is megidéz, mint a szerelem és az életszeretet.
