Valósággal letámadták a holland rendezőnők az idei TIFF-et, a fesztivál nagy kérdése az lévén, hogy Hollandiával ellentétben miért nincsenek román rendezőnők? Én azon az állásponton vagyok, hogy inkább ne is legyenek, mint hogy ilyen kínos perceket okozzanak nekünk, mint Sonja Wyss első nagyjátékfilmje, a Winterstilte.
A koncepció már az első percekben világos: David Lynch találkozik Franz Kafkával egy obskúrusan minimalista világban. Adott egy grandiózus, hófödte hegyi falucska egy családdal, amelynek életébe éppen akkor kapcsolódunk be, amikor egy baleset következtében az asszony férj, a négy leány pedig apa nélkül marad. Kegyetlenül nagy a gyász a családban, a nők egész nap csak rózsafüzért morzsolnak és imákat mormolnak – hol németül, hol hollandul –, miközben fel-felvillan egy kimaszkolt képű alak, aki állandóan ostorát csattogtatja a hóban. Éjszaka, mialatt a nők hófehér dunyha alatt alusszák szürke álmukat, odakint a nagy sötétségben öt szarvasagancsos férfi leselkedik, türelmetlenül várva valamire. Hogy mire? Hát természetesen arra, hogy megkönnyítsék a gyászoló lányok életét egy kis hancúrozással a pajtában. A hancúrnak meg is lesz az eredménye, az egyik lány ugyanis teherbe esik. Nem sokat teketóriázik az anya sem, pillanatok alatt elintézik a nem kívánt magzatot. S mivel abortusz után kell a folyadék a szervezetnek, az anya friss Szűz Mária-szoborreszelékkel dúsított vízzel itatja terhétől megszabadult leányát.
A szarvasfiúk megjelenése valami rettenetesen nagy kavarodást kellene jelentsen a lányok életében, ám leginkább csak nevetőgörcsöt vált ki belőlünk. Annyira primitív az a módszer, ahogyan Wyss bevonja őket a történetbe, hogy sehogy sem akaródzik komolyan vennünk őket. Kínos kamerarángással és elmosódott képekkel érzékelteti, hogy megjöttek, hogy itt vannak, és egy folyton vissza-visszatérő, búgóan vészjósló hang próbál valami szuszpanszot teremteni – teljes sikertelenséggel. Ezek után meglepő, hogy Hollandia egyik legrangosabb filmfesztiválján éppen ez a film nyerte el a legjobb hangért járó díjat, viszont egyáltalán nem meglepő, hogy nálunk többen is fejvesztve menekültek a moziteremből. Az az igazság, hogy roppant nehéz NEM kimenni erről a filmről.
A film túlzottan művészieskedő mivolta leginkább annak köszönhető, hogy a svájci (és bahamai!) származású rendezőnő eredetileg multimédiás művészként lett világszerte elismert. Csakhogy a film teljesen más tál tészta, még akkor is, ha Wyss korábbi munkáihoz hasonlóan ugyancsak vizuális termék.
Az ötlettel nem is lenne gond, ahogyan a szarvasfiúkban is, benne is van potenciál. Ám nem úgy tűnik, hogy a rendezőnő egy a nézők számára is érthető és élvezhető filmet szeretett volna letenni az asztalra. Tele van zsúfolva súlyos metaforákkal és szimbólumokkal – legalábbis jobb híján a naiv néző kénytelen ezt képzelni. A párbeszédek hiánya és a hosszú, végtelennek tűnő snittek ugyan nem jelentenek nagy újdonságot a filmművészetben, mégis tartogattak valami újat számomra: az újdonság erejével hatott az az elviselhetetlen unalom, amit majdnem minden jelenet képes volt kiváltani, és semmitmondóan minimalista mivoltuk miatt a kín csak megkétszereződött. Mintha azt a 65 percet is csak keservesen hosszú snittekkel lehetett volna kihozni, mintha 65 perc lett volna az a legalsó határ, ami alatt a film már nem film…
