Az északi filmek szerelmeseinek – köztük e cikk szerzőjének is – igazi Kánaán volt az idei TIFF: fókuszban Finnország, Mika Kaurismäki a 3x3 keretén belül, kiváló rendezők (Lukas Moodysson, Aku Louhimies, Baltasar Kormákur) legfrissebb és régebbi ám nem kevésbé zseniális alkotásai – velük kényeztették a nézőket az így utólag kevésnek tűnő 10 nap alatt.
Mivel idén Finnország volt fókuszban, ráadásul Mika Kaurismäki volt az az egyik szerencsés, akitől három filmet is láthatott a nagyérdemű, mennyiségben (és meg merem kockáztatni: minőségben is) a finnek vitték a prímet. A 3x3 keretén belül két régebbi (Helsinki Napoli All Night Long, Arvottomat) és egy vadonatúj (Three Wise Men) Mika Kaurismäki-nagyjátékfilmet – és ráadásképp két rövidfilmet (Jackpot 2, Valehtelija) – is megtekinthettek a melankolikus humor kedvelői. Az idősebb Kaurismäki fivér a kolozsvári fesztiválozóknak is bebizonyította, hogy tipikusan finn humora semmit nem változott az évek során. A Three Wise Men három, az életből egyformán kiábrándult férfi története, akik a jól bevált Kaurismäki-recept szerint egy hosszú éjszaka alatt, kegyetlen mennyiségű alkohol és egy kis karaoke társaságában sikeresen feldolgozzák az élet nehézségeit. A nyomorúságos karakterek, a tömény szeszelés és a sok-sok hamis dallam ellenére az ember mégis kellemes szájízzel távozott a filmről: ez a Kaurismäki-féle borszagú csoda.
Az öreg motoros után a legnagyobb attrakciónak mindenképp Aku Louhimies számított, aki két filmjével is szerepelt idén a fesztiválon, bónuszként pedig ő maga is tiszteletét tette a kolozsvári szűk – de annál lelkesebb – közönség előtt. Paha maa (Frozen Land) című alkotásával világszerte hatalmas sikereket aratott, az érdeklődés pedig itt sem maradt el: mindkét vetítés alkalmával teltház fogadta a rendező e régebbi alkotását. Új filmje, a Käsky (Tears of April) szolidabb létszámú közönséget vonzott, noha nagyszerű munka a múlt század eleji Finnországról. A rendező és egyik színésze, Eero Aho hihetetlenül készséges és barátságos volt, szívesen beszéltek bármiről. Ők persze nem említették, de én azért felhívnám az olvasók figyelmét arra, hogy érdemes megjegyezni Aku Louhimies nevét. Sokat fogunk még róla hallani.
A nagyobb rendezők filmjein kívül természetesen sok olyan film került terítékre, melyeket érdemes volt megnézni. Végletekig depresszív, mégis kihagyhatatlan film a Thomas, melyet eredetileg tévéfilmnek szántak, valamint a Miehen työ (Férfimunka), ami után az ember utolsó csepp kedve is elmegy az élettől – mégis végig kell nézni. Sokkal pozitívabb végkicsengésűre sikeredett viszont a Kielletty hedelmä (Forbidden Fruit) – tinédzser főszereplőkkel még a finnek is könnyedebb, de kötelezően komoly filmet tudnak csinálni.
Apropó könnyedség: az idén meglepően elbűvölő volt az izlandi filmek felhozatala. Háttérbe szorult a szorongás és felszínre tört a korlátlan nevetés – a közönség minden egyes alkalommal értékelte az izlandiak sajátságos humorát. Baltasar Kormákur, a 101 Reykjavík rendezőjének rég várt filmje, a Brúðguminn (Fehér nászéjszaka) és a sztároperatőr, Valdís Óskarsdóttir első rendezése, a Sveitabrúðkaup (Country Wedding) különböző témákat dolgoz fel, majdnem azonos körülmények között. Mindkét filmben egy-egy esküvőre készülődnek, ám a lényeg nem is az áhítatteli pillanatokon van, hanem a szerelmesek, a rokonok és az összesereglett vendégek különböző reakcióin és sunyi kis titkain, melyekre természetesen akarva-akaratlanul fény derül. Visszafogott, bohó hangulatú filmek ezek, nem úgy, mint Olaf de Fleur Johannesson kung-fu remeke, a Stóra planið (The Higher Force), mely gyakorlatilag teljesen „izlandtalanra” sikeredett – alig látni benne tájképet, ami már eleve nagy szó ennél az apró nemzetnél.
Erős volt a felhozatal a dánoknál is. A Frygtelig lykkelig (Szörnyen boldog) még akár fődíjas is lehetett volna, ha a norvég Nord (Észak) helyett inkább ezt választják a versenyfilmek közé. Energikus, akciódús és univerzális – könnyűszerrel jó alapanyag lehet egy hollywoodi feldolgozáshoz.
Annette K. Olesen Lille Soldat (Little Soldier) című, túlzottan életszagú alkotása is zseniálisra sikeredett mind történet, mind színészi játék szempontjából. Igazán mély nyomot hagyó élmény az elburjánzott prostitúcióról, női szemmel megfilmesítve. Mit tehet egy egyszerű dán nő, ha nigériai nőtársát ki akarja rántani a fertőből? Egyáltalán tehet-e valamit, van-e beleszólása? És ha éppen a szenvedő alany nem akar szabadulni? Rákényszerítheti-e a szabadságot? Trine Dyrholm és a brit Lorna Brown játéka lenyűgözően eredeti, és a néző sokszor már-már bordélyházban érezhette magát a moziterem helyett.
Kristian Levring Den du frygter (Fear me Not) című alkotása nemcsak egy rendkívüli forgatókönyvírót (Anders Thomas Jensen) tudhat magáénak, hanem Dánia két legnépszerűbb színészét, Ulrich Thomsent és Paprika Steent is. Ebben az ízig-vérig obskúrus thrillerben Mikael éppen egy lelki válságon megy keresztül, ám felesége és lánya a legnehezebb pillanatokban is kitart mellette. Mikael úgy dönt, hogy részt vesz egy antidepresszánst tesztelő programban, melynek nem várt mellékhatásai lesznek. A gyógyírt kutató orvosok lefújják a programot, de Mikael nem hagyja abba a gyógyszer szedését, és bizony kibújik a szög a zsákból…
A norvégok csupán két filmmel képviseltették magukat az idén, abból is az egyik a Nord (Észak) című nyertes versenyfilm. A másik a DeUsynlige (Troubled Water), Erik Poppe harmadik alkotása az Osló-trilógiából (az előző kettő a Schpaaa és a Hawaii, Oslo), mely többek között arra a kérdésre keresi a választ, hogy képes-e egy házaspár megbocsájtani annak a fiúnak, aki saját fiúk eltűnését/halálát okozta. Megérdemel-e a fiatal Jan Thomas még egy esélyt, hogy jóvá tegye bűneit, vagy örökre elkárhoztatott? Ez az északiak finom modorában kibontakoztatott kegyetlen dráma véletlen egybeesések sorozatán keresztül tálalja a válaszokat.
A svédek több kategóriában is jelen voltak a fesztiválon. A Förortsungar / Kidz in da Hood a gyerekeknek szóló vetítések közé volt beosztva, míg az Anders Björck svéd kormányzóról szóló dokumentumfilm, a H:r Landshövding / Mr. Governor természetesen a What’s up doc szekcióban kapott helyet. Ruben Östlund alkotása, a De ofrivilliga / Akaratlanul, rendkívül népszerűnek bizonyult a fesztiválózók körében – legalábbis ami a részvételi arányt illeti.
Nem véletlenül nem említettem két fontos (részben) északi filmet is, melyek mondhatni a TIFF szenzációi voltak. Az egyik Lars von Trier botrányos, közönségmegosztó alkotása, az Antichrist / Antikrisztus, mely az eredeti program szerint csupán egyszer volt látható, akkor is az Echinox nyílt ege alatt, a TIFF díjkiosztó gálájával egyidőben – mint utólag kiderült, másnapra is varázsoltak egy pótvetítést a Babeş-Bolyai Tudományegyetem auditóriumába. A Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg főszereplésével dán–francia–német–svéd–olasz–lengyel koprodukcióban készült filmre ijesztően hamar elkeltek a jegyek is, így nem csoda, hogy sokan lemaradtak a már oly régóta várt filmről. Aki mégis a díjkiosztó gálát részesítette előnyben, annak is különleges élményben volt része, hiszen ugyancsak egy Lars von Trier-alkotás szem- és fültanúja lehetett a Román Operában: Idióták (Idioterne) két felvonásban, Florin Piersickel a főszerepben. A másik „nehezen elkapható és kevésbé északi”, de mégis északi alkotás Lukas Moodysson Mammoth (Mammut) című vadonatúj filmje volt, mely svéd–dán–német koprodukcióban készült és olyan sztárokat szerepeltetett, mint Gael García Bernal és Michelle Williams. A Mamutnak is leginkább olyan helyszíneken adtak teret, melyek az időjárás miatt vagy egyéb technikai okokból (pl. egy autó hiánya) kifolyólag lehetetlenné tették egyeseknek a részvételt.
Nos, igen, úgy tűnik, hogy komoly áldozatokat kell hozni egy-egy „északi blockbusterért”, vagy csupán türelmesnek kell lenni: talán még hozzák moziba felénk is…
