„Én most kicsit elmegyek, maguk csak folytassák az ellenállást, míg visszajövök” – mondja a nagyképű, de gyáva helyőrségi parancsnok a beosztottjainak, Castro és Che seregeinek előrenyomulása láttán. Valami hasonlót mondhatott Soderbergh is a stábjának forgatás közben. És úgy tűnik, ezt ő sem gondolta komolyan: valahol a vágószobában kapcsolódhatott be újra a munkálatokba.
Az amerikai független film legelkötelezettebb alakjának (mind filmipari, mind – úgy látszik – ideológiai szempontból) a latin-amerikai forradalmárról készített eposzát először a tavalyi cannes-i fesztiválon láttam, ahol abban a szerencsében részesülhettünk, hogy egyszerre, csupán néhány perces szünettel megszakítva nézhettük végig a két, egyenként több mint két órás részt. A film felének magyarországi bemutatója alkalmával azzal a reménnyel ültem be a moziba, hogy valószínűleg csak a cannes-i filmtúltelítődés és a két opusz együttes vetítéséből fakadó fáradtság volt az oka annak, hogy kimerítőnek, leegyszerűsítőnek és unalmasnak találtam a filmet. De nem.
Ha valaki anélkül szeretné maga elé varázsolni a Che – az argentint, hogy a gyöngyvászon előtt fárasztaná magát, képzeljen maga elé egy óriásplakát méretű Che Guevara-pólót: ha elég tüzetesen vizsgálja, annyit valószínűleg megtud belőle a gerillaharcossá lett orvosról, amennyit a Soderbergh-moziból. Az üzeneteket ikonikussá tömörítő és egyértelműsítő póló-ábrázolás párhuzama minden értelemben vonatkoztatható a filmre. A forgatókönyv írásakor a szerzőnek első körben meg kellett küzdenie minden történelmi film (és egyébként regény) fókuszra vonatkozó dilemmájával: ilyen esetben ugyanis egyszerre kellene az események távlati (történelmi léptékű) kontextusát bemutatni és a dramaturgia érdekében az egyedi történések életszerűségét megteremteni. Legtöbbször ez a lehetetlen helyzet egyik vagy másik opció melletti döntést eredményez, Soderberg azonban igazi gordiuszi megoldást választott: a megfelelő számú történés megmutatása érdekében nézhetetlenül hosszú kétrészes filmet készített, amely azonban – mivel például nem tévésorozat – ahhoz nem elég, hogy minden élethelyzet egyéni oldalát kellő részletességgel bemutassa. Így nem marad más, mint a – nevezzük ezután így – pólódramaturgia.
Egy ellentmondásos történelmi figura sokoldalúnak szánt bemutatásakor elengedhetetlen, hogy több különfajta szituációban lássuk hősünket. A legendákkal jó alaposan körülvett Che Guevara esetében pedig végképp elkerülhetetlen, hogy egy a teljesség igényével fellépő portré tevékenységének különböző vetületeit megmutassa. A fentebb vázolt struktúrának köszönhetően viszont ez csak úgy valósítható meg, hogy a fontosnak gondolt dolgok jelzésértékű, szimbolikus jelenetekbe sűrítve, példázatszerű használatra szánva jelennek meg, amelyek éppen egyszeriségük, kiragadottságuk miatt egyáltalán nem életszerűek. Ilyen jelenetek révén tudjuk meg, hogy Che mennyire fontosnak tartotta az oktatást (már a háború alatt iskolákat rögtönzött a helyieknek az erdőben), az egészségügyet (módszeresen vizsgálta az orvost még sosem látott és erről minket tételszerűen tájékoztató falusiakat) és az igazságos, a népért, de nem a nép hátán zajló háborút.
Che személyisége és aktivitása már életében nagyon ellentétes reakciókat váltott ki, így érthető, hogy a filmet megelőző várakozás egyik legfőbb kérdése az ideológiai kiegyensúlyozottsággal volt kapcsolatos. Nos, ez az a jelentésréteg, amelyre talán mindennél jobban illik a pólónyomat hasonlat: Soderbergh Che-je egy jó értelemben vett megszállott, aki alapos elméleti felkészültséggel, életét is kockára tevő elszántsággal és a cél iránti teljes alázattal vesz részt a kubai akcióban. A legfőbb kérdés természetesen az, hogy mennyit vállal be a film hősünk rögtönítélő vérengzéseiből – maradjunk annyiban, hogy keveset, és azon egy-két esetben is teljesen helyénvalónak és igazságosnak tűnik a végső megoldás alkalmazása. Mindehhez társul meg Benicio del Toro valóban kivételes alakítása és sminkese, aminek köszönhetően a kezdeti jól fésült, simára borotvált értelmiségiből szépen lassan előbújik a sokat emlegetett pólókról ismert bozontos lángoló tekintetű forradalmár.
Nem véletlenül feltételeztem a bevezetőben, hogy Soderbergh valahol a vágószobában vette igazán kezébe a terepen kissé magára hagyatottan csellengő projektet, hiszen a film rendkívül komplex montázsszerkezettel, ugráló időrendben került a vászonra. A sikeres kubai hadjárat képeit folyamatosan megszakítják Che ’64-es new york-i látogatásának felvételei, amelyek segítségével Soderbergh a történelmi távlatot és az ideológiai megalapozást teszi hozzá – meglehetős sikerrel – a harctéri események részleteihez. Che tévéinterjúkban valamint az ENSZ-közgyűlésen mondott beszédében tárja fel az akció mögött rejlő személyes motivációkat és politikai álláspontokat.
A mozikban most bemutatott film az opusznak csupán az első, és nem biztos, hogy a jobban sikerült része. Soderbergh a Che film tervét és részben forgatókönyvét attól a Terence Malicktól vette át, aki a Thin Red Line-ban (Az őrület határán) a filmtörténet legnyomasztóbb dzsungelharc ábrázolását valósította meg. Ennek nyoma azonban csupán a nálunk még nem látható második részben van, amely azt a kudarcba fulladt bolíviai hadjáratot mutatja be, amelynek során Che végül életét vesztette. Itt azonban már nincs éveket átugráló sziporkázó vágás, szimbolikus jelenetekbe sűrített tanulságosdi és ideológia-magyarázat, hanem csupán azt látjuk órákon keresztül, ahogy Che bokorról bokorra, fáról-fára haladva veszíti el társait, erejét és hitét azáltal, hogy minden elnyomott ember megváltására alkalmasnak tűnő gondolatainak és akcióinak nem mindenki örül felhőtlenül. Benicio del Toro alakítása itt tudja valóban emberközelbe hozni a legenda vívódásait, a megkapó, magabiztos kiállás ellenére egyre jobban elhatalmasodó kételyeit, azt a gerillaharcost, aki a bukás közeledtével egyre merevebbé, görcsösebbé és alkalmazkodóképtelenebbé válik.
Ennek alapján mondhatnánk azt, hogy akkor inkább, az elsőt átugorva, elég a második részt kivárni – azonban a bolíviai őserdőbe történő fullasztó alámerülés azáltal válik igazán drámaivá, hogy azt látjuk, mindaz, ami Kubában tökéletesen működött, itt egytől-egyig becsődöl. És ezáltal valamit mégis megérthetünk, vagy inkább megérezhetünk ebből az ellentmondásos figurából. Így aztán úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy Soderbergh eposza kissé naiv, sokszor leegyszerűsítő, gyakorta unalmas és szinte nézhetetlenül hosszú, mégis látni kell.
